— Dehogy vagyunk betegek! Nem erről van szó… Értsd már meg, Nóra, most egyszerűen minden összejött. Egy fillérünk sincs. A hűtőben alig van valami, a mosógép felmondta a szolgálatot, a hajszárító kiégett, az internetet és a tévét sem fizettük be. Eszter egész nap a fülemet rágja. Teljesen le vagyunk égve, nagyjából ennyi a helyzet.

— Jaj, ne kezdj már úgy nyafogni, mint egy óvodás — nevetett fel a húga. — Nincs pénz, üres a hűtő, mindjárt megsajnáljalak? Rád sem ismerek, bátyus. Te vagy az? Ezek nem tragédiák, csak megoldandó apróságok. Az számít, hogy mindenki egészséges, a többi majd elrendeződik. Szóval eldőlt. Házatok van, tehát vendéget is tudtok fogadni. Amit pedig kell, azt visszük magunkkal. Holnap érkezünk!

Nóra ezzel bontotta a hívást. Gábor még fel sem ocsúdott, amikor pár perccel később jelzett a telefonja: a húga pénzt utalt neki. Az összeg bőven elég volt a hitel aktuális részletére.

— Megjött a pénz — dünnyögte meglepetten. — Hát, nem vesztegette az időt.

— Akkor fizesd be, mire vársz? — kérdezte Eszter.

— Csakhogy közben lett egy másik gondunk is — sóhajtott Gábor úgy, mint aki már előre feladta. — Holnap jön Nóra a családjával.

— Nem tudtad volna lebeszélni őket? Elmondhattad volna, hogy ha kölcsönt kérünk, akkor aligha vagyunk vendégfogadásra alkalmas állapotban. Mivel kínáljam meg őket? Száraz kenyérrel? Vagy szedjek hozzá zöldhagymát a kertből? — csattant fel Eszter.

— Próbáltam, komolyan mondom! Hallottad, mindent elmagyaráztam neki. De Nórát ismered, ha valamit a fejébe vesz, onnan nincs visszaút. Azt mondta, hoznak magukkal mindent, amire szükség lehet.

Másnap, már késő délután, egy terepjáró gördült be Gáborék kicsi, barátságos udvara elé. Az autóból kiszállt Nóra egész családja, és egy pillanat alatt megtöltötték élettel a csendes falusi utcát.

— Na, rokonok, merre vagytok? Jöhet a fogadóbizottság! — kiáltotta Nóra jó hangosan, miközben belökte a még csak félig rendbe hozott udvar kapuját.

Gábor és Eszter a gyerekekkel együtt a tornácnál várakoztak.

— Sziasztok, Nóra, Tamás — mondta Gábor, miközben megölelte a húgát és a sógorát, bár a hangjából nem sok lelkesedés csengett ki.

— Jó estét, gyertek be — tette hozzá Eszter hűvösen, szinte minden érzelem nélkül.

— Hát te meg miért állsz itt ilyen fagyott arccal? — fordult hozzá Nóra, és barátságosan vállon paskolta. — Na, gyere csak ide, öleljük meg egymást rendesen!

A mindig lendületes vendég ezután sorra magához szorította Gábor családjának minden tagját, csiklandozta, rázogatta, biztatta őket, mintha a saját jókedvét akarná rájuk ragasztani.

Utána Tamás és a két kamasz fiú is csatlakozott a nagy üdvözléshez: sorra megölelték és arcon puszilták Esztert, majd a kicsi Dórát és Márkot is. A gyerekek ettől kissé zavarba jöttek, de látszott rajtuk, hogy a váratlan kedvesség jólesik nekik.

A hangos társaság ezután a kocsihoz sietett, és egyik csomagot a másik után hordták be az udvarra. Szatyrok, táskák, dobozok kerültek elő, mintha nem is vendégségbe, hanem kisebb családi ünnepségre érkeztek volna.