— Igen, már elment — kapott a szón Erika, szemmel látható megkönnyebbüléssel. — Úgyhogy jobb, ha elfelejted az egészet. Csak egy tárgy volt.

Aztán rám mosolygott. Azzal a jól ismert, fölényes, szánakozó mosollyal, amelyet már annyiszor láttam.

És ez volt az utolsó csepp.

Elég volt.

Kivettem a telefonomat. Megkerestem azt a számot, amelyet néhány nappal korábban mentettem el. Egy prémium ingatlanokkal foglalkozó közvetítőét.

Megnyomtam a hívás gombot, majd kihangosítottam.

— Jó napot kívánok, Nóra vagyok. A budai sorházzal kapcsolatban beszéltünk, a Rózsadomb környékén. Igen, döntöttem. Szeretnék ajánlatot tenni rá.

A nappaliban olyan csend lett, mintha hirtelen minden levegő eltűnt volna.

Erika és Dóra mozdulatlanná dermedtek, csészével a kezükben. Az arcuk megnyúlt, a tekintetük értetlenül tapadt rám.

— Igen, az ár megfelel — folytattam nyugodtan. — Kérem, készítsék elő a hivatalos vételi ajánlat dokumentumait az eladó részére. Az anyagi fedezet igazolását öt percen belül átküldöm e-mailben. Nem, hitelre nem lesz szükség. Saját forrásból fizetek.

Miközben beszéltem, végig Erika szemébe néztem.

Láttam, ahogy az értetlenség lassan megreped benne, és a helyére valami más kúszik: bizonytalanság. Aztán aggodalom.

— És még valami — tettem hozzá, mielőtt bontottam volna a vonalat. — Szükségem lesz egy jó kerttervezőre is. Meg egy kertészre. De kérem, olyat keressenek, aki nem dobálja ki mások személyes holmiját.

Letettem.

A telefont finoman az asztalra helyeztem, majd elmosolyodtam.

Először azóta, hogy ebbe a házba bekerültem.

De ez nem az a mosoly volt, amelyhez ők hozzászoktak. Nem az engedelmes, békülékeny, mindent lenyelő mosoly. Ez annak az embernek a mosolya volt, aki éppen most lépett úgy, hogy az ellenfél királyának már nem maradt menekülőútja.

Dóra tért magához először.

— Ez meg mi volt? — kérdezte éles, már-már visító hangon. — Miféle sorház? Te teljesen megőrültél? Honnan lenne neked ennyi pénzed?

— Ez valami tréfa? — szólalt meg Erika is, de porcelánszerű nyugalma addigra eltűnt az arcáról. — Nóra, ez nagyon ostoba vicc.

Leültem velük szemben a fotelbe. Az asztalon álló tányérról elvettem egy mandulás süteményt, és csak ezután válaszoltam.

— Nem vicc. És nem is átverés. A pénzt nyertem. A sakkvilágbajnokságon.

Dóra felnevetett, de a nevetése idegesen tört fel belőle, erőltetetten és hamisan.

— Sakkon? Te? Ugyan már, ne nevettess! Hiszen te csak… Nóra vagy.

— Igen — bólintottam nyugodtan. — Csak Nóra vagyok. És egész életemben sakkoztam. Ahogy az apám is. Ő tanított meg játszani. Azon a táblán, amelyet önök odaadtak a kertésznek.

Ebben a pillanatban Zoltán lépett be a nappaliba. Nyilván meghallotta a megemelkedett hangokat.

— Mi folyik itt?

— Apa, szerintem megbolondult! — csattant fel Dóra. — Azt állítja, hogy sorházat vesz, és hogy százmilliókat nyert sakkal!

Zoltán először rám nézett, aztán a feleségére és a lányára. Ő volt az egyetlen, aki nem nevetett. A szemében azonnal megjelent az a hideg, mérlegelő figyelem, amely az üzleti emberek sajátja.

— Mekkora összegről beszélünk, Nóra? — kérdezte tárgyilagosan.