Azt hitték, puha agyag vagyok, amelyből kedvük szerint gyúrhatnak valamit. Fogalmuk sem volt róla, hogy ez az agyag már régen edzett acéllá vált.

A visszafordulás lehetősége szerdán szűnt meg végleg. Aznap Erika úgy döntött, nagytakarítást rendez a szobámban. Nélkülem. Természetesen a legjobb szándékra hivatkozva.

— Nórikám, kicsit rendet raktam nálad, letöröltem a port — közölte, amikor visszaértem a boltból. — De mondd csak, mi volt az a régi vacak az ágyad alatt? Valami ütött-kopott tábla, meg kopott figurák.

Mintha kihúzták volna alólam a talajt.

Azonnal tudtam, miről beszél. A régi, még a rendszerváltás előtti sakktábláról. Apám készítette nekem, amikor hatéves voltam. Minden egyes figurát ő faragott ki fából, saját kezével csiszolta, lakkozta őket. Ez a tábla volt az egyetlen dolog, ami a szüleimből megmaradt nekem.

— Hol van? — kérdeztem, és minden erőmmel azon voltam, hogy nyugodtnak tűnjek.

— Jaj, odaadtam a kertésznek — mondta könnyedén. — Vannak unokái, majd játszanak vele. Nem tarthatunk a házban ilyen lomot. Nem antik darab volt az, csak ócska kacat. Rontotta az egész szoba összképét.

Olyan egyszerűen mondta. Olyan hétköznapi természetességgel. Mintha csak egy régi újságot dobott volna ki.

Pedig nem egy tárgytól szabadult meg. A múltam egy darabját tépte ki belőlem. Valamit, ami a lelkemhez tartozott.

Szó nélkül elindultam a szobám felé.

Odabent azonnal a megszokott sarok felé néztem.

A hely, ahol mindig a sakktábla állt, üresen tátongott. Csak a fényesre suvickolt parketta csillogott ott, hidegen és közönyösen, mintha soha semmi nem lett volna rajta.

Abban a pillanatban valami végleg elmozdult bennem.

A sok apró megalázás, a hivalkodó ruhák, a lekezelő tanácsok, az állandó kioktatás — mindez addig csak egy kegyetlen játszma része volt. Olyan játszma, amelyet még el tudtam viselni. De ez más volt. Ez már nem engem ért a felszínen. Ez oda talált, ahol a legvédtelenebb voltam. Ahhoz nyúltak hozzá, ami számomra szent volt.

Megfordultam, és visszamentem a nappaliba.

Erika és Dóra kényelmesen ültek a kanapén. Valamilyen illatos gyógyteát kortyolgattak, közben pedig a közelgő olaszországi utazás részleteit beszélték meg, mintha az előbb nem történt volna semmi.

Amikor beléptem, mindketten rám emelték a tekintetüket.

Talán könnyekre számítottak. Talán arra, hogy könyörögni fogok. Vagy hogy jelenetet rendezek, hisztérikusan kérem vissza azt, amit elvettek tőlem.

De én teljesen nyugodt voltam.

— Erika asszony — szólaltam meg egyenletes hangon. Egyetlen remegés sem volt benne. — Azt mondta, hogy a sakktáblát odaadta a kertésznek. Kérem, hívja ide. Szeretném visszakapni.

Erika meglepetten felvonta a szemöldökét.

— Nórácska, ne viselkedj úgy, mint egy gyerek. Minek neked az a kacat? Ha Márk hazajön, veszünk neked másikat. Újat, szépet. Akár elefántcsontból készültet is, ha annyira ragaszkodsz hozzá.

— Nekem nincs szükségem elefántcsont sakktáblára — vágtam rá halkan, de keményen. — Nekem az kell. Az apám emléke.

Dóra gúnyosan felhorkant.

— Te jó ég, micsoda dráma néhány fadarab miatt. Anya, mondd már meg neki, hogy a kertész rég elment.