— Körülbelül ötszáznegyvenmillió forintról — feleltem ugyanazzal a higgadtsággal.

Zoltán halkan füttyentett. Erika elakadt lélegzettel a szája elé kapta a kezét.

Az ő világuk, amelyben mindennek megvolt a maga rendje, és ahol minden embernek előre kiosztott szerep jutott, a szemük láttára kezdett darabokra hullani.

Ekkor csapódott a bejárati ajtó.

Márk állt a küszöbön. Egy nappal korábban érkezett haza, mert meg akart lepni minket.

— Anya, apa, megjöttem! Mi ez a nagy…

Elhallgatott, amikor meglátta az arcunkat.

Erika azonnal odasietett hozzá.

— Márk, hála az égnek, hogy itt vagy! A feleséged… ő… elképesztő dolgokat beszél!

— Mit beszélek, Erika asszony? — kérdeztem, miközben felálltam. — Az igazat?

Márk értetlenül nézett rám.

— Nóra, mi történt?

És akkor elmondtam neki mindent.

Nyugodtan. Könnyek nélkül. Kiabálás nélkül. Elmeséltem, hogyan neveztek szánalomra méltó árva lánynak, hogyan osztogatták nekem a kegyeket úgy, mintha alamizsnát kapnék, hogyan oktattak ki nap mint nap, és hogyan próbáltak apránként megtörni.

És beszéltem a sakktábláról is. Arról az egyetlen tárgyról, amely apám kezének emlékét őrizte.

Amikor elhallgattam, Márk lassan az anyja felé fordult. Nem kapkodott, nem emelte fel a hangját, de a tekintetében olyan hidegség jelent meg, amit addig sosem láttam benne.

— Anya. Igaz ez? Kidobtad Nóra apjának a sakktábláját?

Erika asszony zavartan pislogott, mintha még mindig nem értené, hogyan fordulhatott ellene minden.

— Márkocskám, hát az csak valami régi ócskaság volt! Én tényleg csak jót akartam…

— Jót? — Márk hangja megkeményedett. — Három héten át a hátam mögött aláztátok a feleségemet, mert azt hittétek, hogy egy szegény, árva kislány, akit majd úgy formáltok, ahogy nektek tetszik?

Apjára nézett, aztán Dórára. Egyikük sem szólt. Lesütött szemmel ültek, és abból a fölényből, amellyel korábban körbevették magukat, már semmi sem maradt. Mintha egyszerre elfújta volna a huzat.

Aztán Márk ismét felém fordult. A szemében egyszerre volt döbbenet, fájdalom és valami különös csodálat.

— Te mindezt végighallgattad, elviselted, és közben hallgattál? És megnyerted a világbajnokságot? Nóra… ki vagy te valójában? Miért nem tudtam én erről semmit?

— Mert ez az én játszmám volt, Márk — feleltem halkan. — Nem a miénk. Ezt nekem kellett befejeznem. Szeretlek, de nem az vagyok, akinek mindannyian hittetek.

Odamentem hozzá, és megfogtam a kezét.

— És tovább már nem tudok ebben a házban maradni.

Bementem a szobába, hogy összepakoljak. Alig telt el tíz perc, amikor Márk megjelent az ajtóban egy bőrönddel.

— Veled megyek — mondta. — Bocsáss meg. Miattuk is. És miattam is, amiért nem láttam meg időben, mi történik.

Segített összeszedni azt a kevés holmimat, ami valóban az enyém volt, meg azokat a nevetségesen drága ruhákat is, amelyeket rám erőltettek, de egyszer sem vettem fel. Amikor visszamentünk a nappaliba, a család ugyanott ült, ugyanabban a dermedt testtartásban. Olyanok voltak, mint akik egy pillanat alatt szoborrá változtak.

— Elmegyünk — jelentette ki Márk. — És nagyon nyomatékosan kérem, hogy a feleségemet ezután ne zaklassátok. Soha többé.