— Na, így már legalább kezd emberformád lenni. Eddig úgy jártál-keltél, mint valami szerencsétlen árva.

Aztán a szekrényéhez lépett, és előhúzott belőle egy ismert márkájú táskát. A fülein már látszott a használat, a bőr itt-ott megkopott.

— Tessék, vidd csak. Nekem már unalmas, neked meg pont jó lesz. Mégsem dobhatom ki.

Felém nyújtotta. Nem ajándék volt. Alamizsna. Egy tárgy, amelyre nekik már nem volt szükségük, de amelyről azt feltételezték, hogy nekem kincsnek kell majd számítania.

— Köszönöm — mondtam, miközben átvettem.

A saját hangom idegenül csengett.

Próbáltam beszélni velük. Egyik este, amikor Zoltán a híradót nézte, leültem mellé a kanapéra.

— Zoltán, nagyon hálás vagyok a vendégszeretetükért, de…

— Semmi „de” — szakított félbe anélkül, hogy levette volna a szemét a képernyőről. — Te a fiunk felesége vagy. Kötelességünk gondoskodni rólad.

— Értem, csak úgy érzem, mintha megpróbálnának… átformálni. Pedig én szeretem az életemet. A munkámat is.

Ekkor lépett be Erika a nappaliba. Meghallotta az utolsó mondatomat, és úgy nézett rám, mintha valami gyerekes ostobaságot mondtam volna.

— Munka? Nórikám, drágám, miféle munka? A te legfontosabb feladatod Márk. Hogy otthont teremts neki, hogy gyerekeket szülj. Okos lány vagy, ezt igazán megérthetnéd. Az a pár forint, amit te hazaviszel, a mi családi költségvetésünkben egyszerűen nevetséges.

— Nem a pénzről van szó — próbáltam ellenkezni. — Hanem arról, hogy az ember megtalálja a saját útját.

— A saját… micsodáját? — Dóra éppen áthaladt a szobán, és teátrálisan felnevetett. — Ezt most komolyan mondod? Egy levegőtlen irodában ülni és papírokat tologatni, ez lenne a nagy önmegvalósítás? Majd ha szülsz, akkor megtudod, mi az igazi élet.

Úgy beszéltek rólam egymás között, mintha nem is lennék jelen. A sorsomat, a terveimet, a jövőmet tárgyalták ki, mintha valami közös vállalkozás volna. A projekt neve: Meny.

Éjszaka Márk videóhíváson keresett. Fáradt volt az arca, mégis boldognak tűnt, amikor megjelent a telefon képernyőjén.

— Hogy vagy, kicsim? Nem bántanak az enyéim?

Ránéztem, és mosolyogtam.

— Minden rendben, szerelmem. Nagyon figyelmesek velem.

Nem tudtam neki elmondani az igazat. A sakk az én titkos világom volt, az utolsó élő kötelék köztem és az apám között. Egyszer már megpróbáltam elmagyarázni Márknak, mennyit jelent nekem, de csak legyintett: „Ez aranyos, cicám, olyan kedves kis hobbid van.” Akkor elhallgattam. Megóvtam azt, ami nekem szent volt, attól, hogy félvállról vegyék.

És panaszkodni az ő családjára azt jelentette volna, hogy belerángatom egy háborúba, ahol két tűz közé kerül. Nem. Ezt a játszmát nekem kellett megnyernem.

— Annyira hiányzol — mondta.

— Te is nekem — feleltem. — Nagyon.

A beszélgetés után újra felnyitottam a laptopot. De nem a sakkoldalt nyitottam meg, hanem egy luxusingatlanokat hirdető portált. Csak nézelődtem. Budai villákat, elegáns, zárt lakóparkokban álló sorházakat, Duna-parti penthouse-okat terasszal és üvegfalakkal.

Nem választottam. Felmértem az árakat. Tanulmányoztam a terepet.

Minden apró szúrásuk, minden gúnyos félmondatuk csak tovább keményítette bennem az elhatározást.