— …még egy kisebb összeget is ésszel kell befektetni, nem mindenféle ostobaságra elszórni. Te, Nóra, mivel is foglalkoztál az esküvő előtt? Valami elemző voltál, ha jól emlékszem?

— Pénzügyi elemző — javítottam ki higgadtan.

— Na, pontosan — legyintett, mintha meg sem hallotta volna a különbséget. — Akkor ezt neked is értened kellene. Bár azok az összegek, amelyekkel te dolgoztál…

Dóra belekuncogott a rukkolás, garnélás tányérjába.

— Ugyan, apa, miféle összegek? Márknak az első évfordulójukra mandzsettagombot vett. Ezüstöt. Láttam. Biztos fél évig gyűjtögetett rá.

— Dóra! — szólt rá Erika, de a szeme sarkában ott táncolt a jókedv.

Felemeltem a tekintetem a tányéromról. Szórakoztak. Láthatóan élvezték. Ez volt az egyik kedvenc családi játékuk: „mutassuk meg a szegény rokonnak, hol a helye”.

— A mandzsettagomb valóban szép volt — mondtam egyenletes hangon. — Márknak nagyon tetszett.

— A mi fiunknak minden tetszik, amit tőled kap — turbékolta Erika. — Jólelkű gyerek. Nem válogatós.

Ebben a „nem válogatósban” annyi méreg volt, hogy egy egész várost meg lehetett volna vele mérgezni. Szó nélkül felemeltem a telefonomat, mintha csak az időt akarnám megnézni. A képernyőn a banki alkalmazás volt nyitva. A nyeremény összege már ott szerepelt a számlámon, forintra váltva, jóváírva.

Végignéztem a három gondosan ápolt, elégedett arcon. Fogalmuk sem volt róla. Semmiről sem tudtak.

Számukra én csupán Márk tévedése voltam. Egy szegény, ügyetlen kis ostoba, akit vagy át kell formálni, vagy el kell távolítani az életükből.

Én pedig hagytam, hogy ezt higgyék.

Egyelőre.

Másnap elvittek „rendesen felöltöztetni”. Dóra úgy vezetett végig a butikokon, mintha egy nevetséges, rosszul idomított ölebet sétáltatna pórázon.

Túlzó lelkesedéssel mutogatott olyan ruhákra, amelyeknek az ára felért egy teljes éves fizetéssel abban a kisvárosban, ahonnan származtam.

— Na, mit szólsz? Gyönyörű, nem? — nyújtott felém egy selyem overált. — Próbáld fel. Anya majd kifizeti.

Ránéztem az árcédulára, aztán lassan megráztam a fejem.

— Dóra, ez túl sok. Ezt nem fogadhatom el.

Dóra azonban azonnal közbevágott, ugyanazzal a gúnyos fintorral az arcán.

— Jaj, csak ezeket a szegényes berögződéseket hagyjuk már — húzta el a száját. — „Nem fogadhatom el.” Ha adnak valamit, akkor elveszed, és örülsz neki. Vagy talán azt gondolod, a mi családunk nem engedheti meg magának, hogy rendesen felöltöztesse Márk feleségét?

Direkt olyan hangerővel mondta, hogy az eladók is odakapják a fejüket. Éreztem, ahogy forróság önti el az arcomat. Pontosan kiszámított mozdulat volt. Bármit feleltem volna, abból csak én jöhettem volna ki rosszul.

— Egyszerűen nem vagyok hozzászokva az ilyen drága holmikhoz — mondtam halkan.

— Akkor itt az ideje hozzászokni — vágta rá Dóra, és már nyomta is a ruhát az egyik eladó kezébe. — Csomagolják be. Küldjék ki a házhoz.

A nap hátralévő részében úgy vásárolt nekem, mintha ott sem lennék. Nem kérdezett, nem figyelt rám, csak kiválasztott, fizettetett, továbbment. Este, amikor a szatyrokat kipakoltuk, Erika elégedetten csettintett a nyelvével.