„Ezt a ruhát többé ne vedd fel, Nórikám. Teljesen közönségessé tesz” Erika megtévesztően lágy hangon mondta a folyosón, Nóri a tükör előtt megrendülve megdermedt
Ez a gőg mélyen sértő és igazságtalan.
— Ezt a ruhát többé ne vedd fel, Nórikám. Teljesen közönségessé tesz.
Erika hangja megtévesztően lágyan simult a levegőbe, mint egy drága kasmírsál, amelybe belülről már beleette magát a moly.
Csak úgy odavetette a mondatot, miközben elhaladt mellettem a folyosón. Még arra sem méltatott, hogy felém fordítsa a fejét.
Megdermedtem a tükör előtt. Egy egyszerű, nyári ruha volt rajtam. A kedvencem. Márk egyszer azt mondta, olyan vagyok benne, mintha egy francia film főszereplőnője lennék.
— Nem tetszik önnek? — kérdeztem a hátának, és minden erőmmel azon voltam, hogy a hangom ne remegjen meg.
Megállt. Lassan, kimérten fordult vissza. Gondosan ápolt arca porcelánfényben ragyogott, a tekintetében pedig fáradt leereszkedés ült.
— Nem az a kérdés, hogy nekem tetszik-e, drágám. Hanem az, hogy milyen benyomást keltesz. A fiam egy nagy projekt vezetője. A felesége nem nézhet ki úgy, mintha egy leárazás utolsó napjáról szökött volna elő.
Végigmért tetőtől talpig, én pedig szinte a bőrömön éreztem, ahogy a pillantása beleakad az olcsó szandálomba, majd megállapodik azon, hogy nincs rajtam egyetlen feltűnő aranyékszer sem.
— Sebaj, ezen még lehet változtatni. Dóra épp butikokba készül. Elmész vele. Majd megmutatja, hogyan öltözik egy tisztességes asszony.
Dóra, Márk húga, abban a pillanatban bukkant elő a szobájából, mintha csak erre a jelre várt volna. Valami selymes, márkás, hanyagul elegáns és szemmel láthatóan méregdrága darab volt rajta.
— Anya, kár a gőzért. Neki egyszerűen nincs ízlése — nyújtotta el a szavakat, miközben úgy nézett rám, mint valami különös kis állatkerti példányra. — A jó ruhákhoz tartás is kell. Vérvonal. De itt…
Nem fejezte be. Nem is kellett. Pontosan értettem, mit jelent az „itt”.
Itt én voltam. Az árva lány egy kisvárosból, akit az ő aranyfiuk, Márk valami érthetetlen okból becipelt a családjukba.
Nem válaszoltam.
Csak bólintottam, aztán bementem abba a szobába, amelyet ideiglenesen nekem jelöltek ki. A saját, Márkkal közös lakásunkat eláztatták a felső szomszédok, és amíg a végtelennek tűnő felújítás tartott, a szülei „nagylelkűen” felajánlották, hogy lakjunk náluk.
Márk egy hónapra sürgős üzleti útra ment. Indulás előtt még győzködött, hogy így lesz a legjobb.
— Meg fognak szeretni, meglátod! — mondta, mielőtt elutazott.
Becsuktam az ajtót, és háttal nekidőltem. A szívem valahol a torkomban vert. Nem a sértettségtől. A dühtől. Attól a hideg, néma haragtól, amely két hete gyűlt bennem, rétegről rétegre.
Elővettem a laptopomat. Megnyitottam a sakkplatformot. Az előző napi online világbajnoki döntő még mindig ott volt a főoldalon. A becenevem — „Csendes lépés” — és a magyar zászló ott ragyogott a legyőzött amerikai nagymester avatárja felett.
Alatta a nyeremény összege világított: nagyjából ötszáznegyvenmillió forint.
Néztem a számokat, és közben Dóra hangja visszhangzott a fejemben:
„A jó ruhákhoz tartás is kell…”
Este, vacsora közben apósom, Zoltán, hangosan beszélt telefonon valami „problémás befektetésről”. Amikor letette, ingerülten rám pillantott.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz