– És ha megint telefonál?

Ezúttal Gábor válaszolt.

– Akkor a hívást ismét rögzítjük a megfelelő módon. Ha konkrét, munkával kapcsolatos információ hangzik el benne, ellenőrizzük. De a családi életéről nem kell többé magyarázatot adnia a vezetőségnek. Már az elején túl messzire engedtük ezt a beszélgetést.

Levette a szemüvegét, és hüvelykujjával végigsimított a szárán.

– Nekem is el kell ismernem, hogy hibáztam. Amikor az anyósa felhívott, azonnal önt hívtam be, és azt kérdeztem, mi történik. Helyesebb lett volna először tisztázni, egyáltalán van-e olyan tárgy, amely munkahelyi beszélgetést indokol.

Nem mondtam ki, hogy ennél rosszabbul is dönthetett volna.

Elhihette volna. Figyelni kezdhetett volna. Hagyhatta volna az egészet félhivatalos állapotban lebegni, és évekig őrizhette volna magában mindazt, amit hallott.

De ennek akkor már nem volt jelentősége.

– Van még egy pont – szólalt meg Nóra. – A cég írásos választ készített a külső megkeresésre.

Felemeltem a fejem.

– Katalinnak?

– Igen. A levélben az szerepel, hogy az alkalmazott munkaköri kötelezettségeinek megszegésére vonatkozó közlések nem nyertek megerősítést. Ezenkívül felszólítjuk, hogy hagyjon fel a valótlan állításokat tartalmazó megkeresésekkel. Azt is jelezzük, hogy amennyiben hasonló tartalmú közlések terjesztése folytatódik, a cég jogi értékelésre továbbíthatja az ügyet, a saját és a munkavállaló érdekeinek védelme érdekében.

– Benne van, hogy rágalmazott engem?

– Nincs – felelte Nóra nyugodtan. – Mi nem vagyunk bíróság, és nem állapítunk meg jogsértési tényállást. Azt rögzítjük, amit meg tudunk állapítani: érkezett egy bejelentés, ellenőriztük, és nem találtunk hozzá igazolást. Emellett rendelkezésünkre áll egy üzenetsorozat, amely azt mutatja, hogy valaki a munkáltatón keresztül próbált nyomást gyakorolni egy munkavállalóra.

Tetszett ez a megfogalmazás.

Nem volt elegáns. Nem volt benne semmi diadalmas, semmi olyan mondat, amelyet az ember szívesen ismételgetne magának a tükör előtt.

Viszont nem lehetett lecserélni Katalin szavaira, miszerint ő csak aggódott a fiáért.

– A levelet már elküldték? – kérdeztem.

– Ma reggel.

A telefonom a táskámban volt. Csak a megbeszélés után vettem elő, amikor visszaértem az asztalomhoz.

Katalintól új üzenet érkezett.

Ezúttal nem írt hosszú fejtegetést a családról, az asszonyi kötelességekről vagy arról, ki kinek tartozik mivel.

„Miért csináltál szolgálati ügyet az én telefonomból? Én csak emberi módon el akartam magyarázni a főnöködnek a helyzetet, ti meg már hivatalos leveleket küldözgettek.”

Egyszer elolvastam.

Aztán még egyszer, lassabban, hogy biztos legyek benne: arra válaszolok, ami ott áll, nem pedig az előző tizenkét év összes beszélgetésére.

Begépeltem:

„Én semmit nem szerveztem ön ellen. Azt kértem, hogy hivatalosan ellenőrizzék, amit a munkámról állított. Ellenőrizték.”

Egy perc múlva megjelent a három pont. Eltűnt. Aztán újra felbukkant.

A következő üzenet szinte azonnal megérkezett.

„Én akkor is úgy gondolom, hogy igazam volt. Egy normális feleség nem élhet csak a munkájának.”

Már majdnem visszatettem a telefont a táskámba, de aztán rájöttem, hogy ezt a beszélgetést ott kell lezárnom, ahol valójában véget kellett volna érnie.

„Arról, hogy ön szerint milyen a normális feleség, bárkivel beszélgethet. A munkáltatómat többé ne hívja.”

Az üzenetváltást elmentettem az archívumba, majd bezártam a csevegést.

Néhány perccel később Gábor átküldött nekem egy dokumentumot jóváhagyásra az új projekttel kapcsolatban. Az e-mailben négy sor szólt a határidőkről, két táblázat volt mellékelve, és egyetlen szó sem esett a családomról.

Megnyitottam az első táblázatot.

Azon a héten először a munkanapom megint kizárólag munkából állt.