Megnyitottam a munkahelyi levelezésemet, továbbítottam Nórának a képernyőképet, és a levélben pontosan feltüntettem, mikor kaptam az üzenetet.

Húsz perccel később megjött a válasz.

„Megkaptam. Csatoljuk az anyaghoz. A bejelentővel a vizsgálat tárgyát illetően nem szükséges levelezésbe bocsátkoznia.”

Lenémítottam a telefont.

Másnap reggel Gábor maga állt meg az asztalom mellett.

– Júlia, tizenegy után jöjjön be hozzám. Nem sürgős ügy, csak szeretném tájékoztatni, hol tart az ellenőrzés.

Ezúttal én csuktam be magam mögött az ajtót.

Gábor nem vette le a szemüvegét, és a hangja is más volt, mint korábban. Már nem óvatosan beszélt, hanem tárgyszerűen.

– A belépéseknél és távozásoknál nem találtunk eltérést. A szabadnapok, illetve a korábbi elmenetelek engedélyezve voltak, igazolatlan vagy megmagyarázhatatlan hiányzás nincs. Átnéztem az elmúlt hónapokban a feladataival kapcsolatos saját megjegyzéseimet is. Nem látok semmit, ami alátámasztaná a telefonáló állításait.

– Akkor ezzel vége?

– Még nem egészen. Nóra szeretné szabályosan lezárni az eljárást. Ráadásul tegnap továbbította az anyósa újabb üzenetét, és az jelentősen árnyalja a helyzetet.

Ránéztem.

– Miben változtatja meg?

– Abban, hogy ismét ahhoz köti a további lépéseit, hogy számára elfogadható-e a mi reakciónk. Így ez már nem egyszerűen egy konkrét munkahelyi szabálytalanság bejelentésének tűnik, hanem inkább annak, hogy a cég vezetésén keresztül próbáljon kikényszeríteni egy számára kedvező döntést.

Rövid szünetet tartott, majd hozzátette:

– Még valamit el kell mondanom. Tegnap újra elolvastam azt a belső feljegyzést, amelyet a hívásáról készítettem. Nem úgy beszélt, mint aki bizonytalan valamiben, vagy azt szeretné, hogy vizsgáljunk meg egy tényt. Inkább úgy, mint aki intézkedést vár tőlem. Többször is elismételte, hogy „ideje Júliát a helyére tenni”, és hogy egy komoly beszélgetés után ön állítólag majd magától lemond erről a munkarendről.

Ezt a mondatot addig nem ismertem.

– „A helyére tenni”?

– Igen. Korábban nem idéztem szó szerint, mert akkor még családi indulatnak, érzelmi túlzásnak tekintettem. Most viszont már látom, hogy a bejelentés céljának megértéséhez fontos.

Azt akartam mondani, hogy nem lepődtem meg.

De ez nem lett volna igaz.

Meglepődtem.

Katalin valóban úgy képzelte el a vezetőmet, mint valakit, aki majd behívat az irodájába, megkopogtatja előttem az asztalt az ujjával, és közli velem, hogyan illik élnie egy férjes asszonynak.

– Gábor, egyetlen dolgot szeretnék kérni. Amikor a vizsgálat lezárul, hivatalos eredményt kérek róla. Nem elég nekem egy szóbeli „minden rendben”.

– Meglesz.

– Azért, mert ma ön ül itt. Egy év múlva lehet, hogy más lesz a vezetőm. Ez a hívás viszont már megtörtént.

Bólintott.

– Igaza van.

Aznap rosszabbul dolgoztam, mint máskor. Nem annyira, hogy határidőt mulasszak, de minden egyes telefonos értesítés kizökkentett.

Nem akartam látni Katalint. Nem akartam hallgatni a magyarázatait gondoskodásról, a fiáról meg a családi értékekről.

Először nem azon gondolkodtam, hogyan őrizhetném meg vele a kapcsolatot, hanem azon, miért tekintettem annyi éven át a betolakodását valamiféle kötelező díjnak, amelyet a családi békéért fizetni kell.