A mappa fölött rám nézett.

– És még valami. Ha Katalin újra keresi önt ezzel a hívással kapcsolatban, ne törölje az üzenetváltást.

– Értem – feleltem.

– Nem az a dolga, hogy újabb kijelentésekre ösztökélje, vagy megpróbáljon belőle bármit is kihúzni. Csak őrizze meg azt, amit magától elküld.

Ez nekem teljesen megfelelt.

Eszemben sem volt Katalinból bármit is kiprovokálni.

Ő ehhez az én közreműködésem nélkül is éppen elég tehetségesnek bizonyult.

Estére megérkezett egy rövid, hivatalos értesítés a belső rendszeren keresztül: a bejelentést rögzítették, és folyamatban van a munkaköri kötelezettségeimmel összefüggő állítások belső ellenőrzése.

Kétszer is végigolvastam a levelet.

És akkor szakadt rám igazán a súlya.

Addig még lehetett magamat azzal nyugtatni, hogy az egész csak valami képtelen félreértés. Egy idősödő asszony összeveszett a menyével, valahonnan megszerezte a munkahelyi számot, aztán indulatból összehordott mindent.

Csakhogy most már ügyszáma volt az egésznek.

Katalin bevitte a családi civakodásunkat arra a helyre, ahol tizenöt éve egészen más emberként léteztem. Ott határidőkről ismertek, iratokról, bonyolult ügyfélhelyzetekről, meg arról, hogy elküldés előtt még egyszer átnézem a számokat.

Egyetlen délelőtt alatt megpróbált mindezekre ráhúzni egy teljesen másik történetet.

Mégsem bántam meg, hogy kértem a hívás hivatalos rögzítését.

Ha egyszer koszos lábnyom kerül a padlóra, nincs értelme szőnyeggel letakarni, és úgy tenni, mintha attól láthatatlanná válna.

Azt kellett kideríteni, honnan jött.

Másnap este, amikor hazaértem, három nem fogadott hívás várt a telefonomon Katalintól.

Átöltöztem, letettem a táskámat a székre, és csak ezután nyitottam meg az üzeneteket.

Az első még délután érkezett.

„Beszéltem a főnökeiddel, ott már mindent tudnak. Talán majd legalább a munkahelyeden elmagyarázzák neked, hogy nem lehet évekig a sok elfoglaltság mögé bújni, és közben azt csinálni, amihez kedved van.”

Rögtön utána ott volt a második is.

„És ne játszd itt a sértettet. Azt mondtam el, amit el kellett mondanom. A fiamnak család kell, nem olyan feleség, aki az irodai beosztás szerint jelenik meg otthon.”

Rádugtam a telefont a töltőre, és kimentem megmosakodni.

Régebben az ilyen üzenetek után azonnal vitába kezdtem volna vele fejben. Érveket kerestem volna. Eszembe jutott volna, hányszor az én fizetésemből fizettük ki a nagyobb családi kiadásokat. Összeszámoltam volna, hány hétvégét töltöttünk Katalinnál. Magyaráztam volna neki, legalább gondolatban, hogy a férjem felnőtt ember, és ha valami hiányzik neki, képes lenne saját maga kimondani.

Most azonban mindez elvesztette a jelentőségét.

Gondolhatta rólam, hogy rossz feleség vagyok. Elmesélhette ezt a barátnőinek. Egyetlen este alatt akár tízszer is panaszkodhatott a fiának.

De ő felhívta a munkaadómat, és ellenőrizhető állításokat tett a munkámról.

Ez már nem ugyanaz a terep volt.

A telefonom újra felvillant.

„Ha a maga Gábora úgy dönt, hogy úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, majd találok valakit feljebb, akihez fordulhatok. Ne hidd, hogy minden egyetlen főnöknél véget ér.”