– Mert soha nem is tudott volna ilyet mondani.

– Lehetséges – felelte Nóra nyugodtan. – De nekem most nem azt kell feltételeznem, hogy mit tudott vagy mit nem tudott. Nekem azt kell megállapítanom, mit közölt ténylegesen.

Ebben különbözött Nóra a leginkább Katalintól.

Az anyósomnak elég volt egy benyomás ahhoz, hogy ítéletet hirdessen. Ha fél kilenckor értem haza, az már azt jelentette, hogy a munkám „nem normális”. Ha két egymást követő hétvégén nem mentünk el hozzá, akkor szerinte én „elszakítottam a fiát a családtól”. Ha a férjem saját maga mondta, hogy fáradt, és vasárnap inkább otthon maradna, Katalin akkor is megtalálta valahol a mondatai mélyén az én döntésemet.

Nórának viszont dátumok kellettek.

– A harmadik állítás az ön esetleges kapcsolatára vonatkozik valamelyik munkatársával – folytatta. – Ez önmagában nem tartozik a munkáltatóra. A magánéletét nem fogjuk vizsgálni. Mivel azonban a telefonáló ezt munkahelyi szabálytalanságokkal kapcsolta össze, kizárólag azt a részét nézzük meg, amely a feladatai ellátására vonatkozik.

– Én is pontosan ezt kérem.

Nóra letette a tollat.

– Most nekem lenne egy kérdésem. Miért gondolja, hogy ez a hívás nyomásgyakorlási kísérlet volt, és nem például egy rosszul sikerült családi aggodalom?

Felé fordítottam a telefonomat, és megmutattam neki az egyik üzenetet.

– Azért, mert előre leírta, hogy a feletteseimhez fordul, ha nem kezdek el úgy viselkedni, ahogyan szerinte helyes lenne.

– Mit akart pontosan elérni önnél?

Elmosolyodtam, bár semmi nevetséges nem volt a helyzetben.

– Azt, hogy kevesebbet dolgozzak. Az ő fejében egy negyven feletti nőnek különösen hálásnak kellene lennie azért, hogy van férje, és nem kellene a karrierjével kísértenie a sorsot. Úgy gondolja, azért maradok tovább az irodában, mert makacs vagyok. Többször mondta, hogy egy rendes családnak nincs szüksége olyan feleségre, akire esténként várni kell.

– Kérte valaha nyíltan, hogy mondjon fel?

– Szó szerint nem. Inkább ilyen formában fogalmazott: „Találhatnál valami egyszerűbb állást”, vagy „Tényleg nem lehetne kevesebbet keresni, de normálisan élni?”, meg hogy „Az én fiamnak nincs szüksége a fizetésedre ilyen áron.”

Nóra feljegyzett valamit.

– Rendben. Ez segíthet megérteni a lehetséges indítékot, de a következtetéseinket nem az ön véleményére fogjuk alapozni az ő természetéről, hanem az események sorrendjére. A munkahely megkeresésével való fenyegetés megvan. Maga a megkeresés megtörtént. Innentől a közölt állításokat ellenőrizzük.

Bólintottam.

És csak akkor éreztem meg igazán, mennyire kellemetlen itt ülnöm.

Nem azért, mert Nóra helytelenül kérdezett volna. Épp ellenkezőleg: végig tárgyilagos és korrekten udvarias maradt.

Mégis, a belépőkártyám adatai, az érkezési és távozási időpontjaim, a feladataim, a vezetőmmel folytatott levelezésem hirtelen bizonyítékokká váltak arra, hogy nem az a nő vagyok, akit Katalin kitalált magának.

– Meg tudja mondani, ez mennyi ideig tart majd? – kérdeztem.

– Néhány munkanapig. Lehet, hogy hamarabb lezárjuk. Önnek nincs fegyelmi előzménye, és Gábor már megerősítette, hogy a feladatai ellátásával kapcsolatban a hívás előtt nem volt kifogása. De mivel a bejelentés rögzítésre került, minden ellenőrizhető pontot végig kell vennünk és le kell zárnunk.