– Értem. Akkor kérem, a magánéletemet egyáltalán ne tegyük a beszélgetés tárgyává.

Felnézett rám.

– Mit javasol?

Elővettem a telefonomat.

– Rögzítsük hivatalosan a bejelentést. A hívás időpontját, a telefonszámot, ahonnan érkezett, és mindazt, amit Katalin kifejezetten a munkámmal kapcsolatban állított. Nem az anyósi véleményét, hanem az ellenőrizhető kijelentéseit. Ezután mindegyikre válaszolok.

Gábor hátradőlt a székében. Úgy tűnt, nem erre a reakcióra számított.

– Biztos benne, hogy hivatalos mederbe akarja terelni az ügyet? Az ilyen eseteket néha egyszerűbb egy beszélgetés után lezárni.

– Ha azért hívta volna fel önt, hogy panaszkodjon, amiért ritkán főzök vacsorát a férjemnek, akkor valóban nevethetnénk rajta egyet. De ő azzal vádolt meg, hogy megszegem a munkahelyi kötelezettségeimet. Ha ez ma csak egy kellemetlen beszélgetés marad, egy hónap múlva senki sem fog emlékezni a pontos szavaira. Csak annyi marad meg: egyszer Júlia Sokolova főnökét felhívta valaki a családjából, és mondott róla valamit.

Néhány másodpercig némán figyelt, majd maga felé fordította a monitort.

– Rendben. A bejövő hívások adatai nálunk megőrződnek. Megnézem a számot és az időpontot. A beszélgetés tartalmát pedig írásban rögzítem, amíg pontosan emlékszem rá.

– Köszönöm. És mielőtt folytatnánk, szeretnék most megmutatni valamit.

Megnyitottam a Katalinnal folytatott üzenetváltást.

Az utóbbi hónapokban gyakrabban írt nekem, mint a saját férjem. Szinte mindig ugyanarról.

„Már megint hétig bent ülsz?”

„A családodnak aztán teljesen mindegy, hány jelentést adsz le.”

„Egy nőnek tudnia kellene, hogy nem a munka az első.”

Többnyire semleges választ küldtem. Néha már arra sem vettem a fáradságot, hogy reagáljak. Úgy gondoltam, vele vitatkozni teljesen értelmetlen.

A hívás előtti napokban azonban megváltozott a hangnem.

Katalin megtudta, hogy pénteken este nyolcig az irodában maradtam. Negyedéves iratokat zártunk le, ezért a szokásosnál később értem haza.

Ezt írta:

„A fiamnak feleség kell, nem a hónap dolgozója. Ha magadtól nem érted meg, majd beszélek a főnökeiddel. Hadd tudják meg ők is, mivel foglalkozol valójában.”

Akkor elolvastam az üzenetet, aztán egyszerűen visszatettem a telefont a táskámba. Tizenkét év házasság alatt Katalin már rengeteg mindennel fenyegetőzött, ha nem úgy éltünk, ahogyan ő szerette volna. Fel akarta hívni az orvost, aki szerinte „rosszul kezel” engem. Beszélni akart a szomszédokkal. Be akart állítani hozzánk hívatlanul, hogy személyesen ellenőrizze, miért nincs rend a lakásban.

A főnökömig azonban korábban még soha nem jutott el.

Gábor többször is átolvasta az üzenetet.

– Ez csütörtökön érkezett?

– Igen. Ma pedig önt hívta fel.

– Látszik itt a telefonszám?

Megnyitottam a névjegyet.

– Látja az utolsó számjegyeket? Évek óta ez az ő száma.

Leírta magának.

– Akkor a következőképpen járunk el. Most felveszem a kapcsolatot Nórával a személyügyről. Ön megmutatja neki az üzenetváltást, mi pedig előkeressük a hívás adatait. De egy dolgot már most tisztáznunk kell.

– Ha hivatalos mederbe tereljük az ügyet, akkor mindent meg kell vizsgálnunk, ami a munkájával összefügg.