— Ez az egész családnak élelmiszer! — háborodott fel a férje. — Teljesen elszemtelenedtél! Az utolsó forintjaimat költöttem rá!

— Nagyszerű — bólintott Júlia.

Egy pillanatra csendet hagyott maga után, aztán nyugodtan folytatta:

— Amikor apámnak a rosszulléte után fizetős vizsgálatokra volt szüksége, te azt mondtad, az nem a te gondod. A közös pénzből egy fillért sem adtál. Azt tanácsoltad, hogy az én családom oldja meg a saját bajait. Már nem emlékszel?

Gábor kinyitotta a száját, készen arra, hogy szokás szerint üvöltözésbe kezdjen, de a következő pillanatban rájött, mit hall.

Júlia ugyanazokat az érveket mondta vissza neki.

Pontosan azokat a szavakat, amelyeket ő vágott a fejéhez egy héttel korábban.

— Hülye vagy — vetette oda dühösen, és elfordította a fejét. — Ez a nagy elvhűséged még vissza fog ütni rád. Én is elkezdhetem ám külön számolni a költségeket.

— Kezdd el.

Gábor élesen visszafordult felé.

Látszott rajta, hogy arra számított: Júlia majd megijed, csitítgatni kezdi, és végül meghátrál, ahogy annyiszor korábban.

De az asszony tekintete most nyugodt maradt.

Nem sírt.

Nem kiabált.

És nem próbált magyarázkodni.

— Akár már ma — tette hozzá Júlia. — A hűtő alsó polca mostantól a tiéd. A lakás rezsijének és egyéb költségeinek felét minden hónap ötödikéig átutalod nekem. És vége annak is, hogy ingyen fuvarozzalak téged vagy a rokonaidat.

Ezzel visszafordult a tűzhely felé.

A háta mögött Gábor nehézkesen, döbbenten szuszogott.

Hol a koszos zsákokra nézett, hol a feleségére, és láthatóan képtelen volt felfogni, mit kellene kezdenie ebben az új helyzetben, ahol a régi, számára kényelmes szabályok egyszer csak többé nem működtek.

Eltelt egy hónap.

Nem lett belőle látványos válás, költözés vagy hangos családi botrány. Az emberek ritkán szakadnak el egymástól néhány zsák termés miatt.

A lakás mindennapjai mégis megváltoztak.

Gábor saját magának kezdett bevásárolni, és amit vett, azt a hűtő alsó polcára pakolta.

Reggelenként Júlia a balkonról látta, ahogy a férje a hűvös őszi szélben összehúzza magán a kabátját, és elindul a buszmegálló felé. Többé nem merte megkérni, hogy vigye be autóval a munkahelyére.

A hátfájásáról sem panaszkodott már. Legalábbis hangosan nem.

A hazahurcolt krumpliszsákok pedig továbbra is ott árválkodtak az erkélyen.

Senki nem válogatta át őket, és senki nem cipelte le őket megfelelőbb helyre. Egy idő után hosszú, fakó csírák kezdtek kibújni a gumókból.

Júlia hozzájuk sem nyúlt.

Nem akarta többé eltakarítani mások döntéseinek következményeit.

És hosszú idő után először úgy érezte, hogy az a súly, amely évek óta a mellkasát nyomta, végre lekerült róla.