Júlia megszakította a hívást, és letette a telefont az asztalra.

Nem érzett bűntudatot.

Sőt, furcsa, rég nem tapasztalt nyugalom áradt szét benne. Hosszú idő óta először nem nyelte le az igazságtalanságot csak azért, hogy fennmaradjon az a bizonyos családi béke, amely valamiért mindig kizárólag az ő rovására létezhetett.

Nagyjából három óra múlva üzenet érkezett Gábortól:

„Utalj át a fuvar felét. Nem volt nálam elég pénz, még tartozom a sofőrnek. Sürgős.”

Júlia elolvasta az üzenetet, aztán összesöpörte az asztalról a morzsákat, és a szemetesbe szórta őket.

Válaszolni nem válaszolt.

Pénzt küldeni pedig esze ágában sem volt.

Kora estére nehéz motorzúgás hallatszott fel az ablak alatt.

Júlia kilépett az erkélyre, és lenézett az udvarra.

A bejárat előtt egy teherautó állt meg. A fülkéből elsőként Gábor kecmergett ki: vörös volt az arca, csupa kosz, és úgy izzadt, mintha ruhástul zuhany alá állt volna. Utána Erzsébet ereszkedett le, a megszokott kendőjében és magas gumicsizmájában.

Júlia akaratlanul is érdeklődve figyelte őket.

Gábor lihegve, hangosan káromkodva vonszolta a poros, nedves földdel összekent zsákokat a lépcsőház felé. A korábban annyira fájlalt háta, úgy tűnt, csodálatos gyorsasággal meggyógyult.

Erzsébet mellette sürgött-forgott, egyik kezével a fém bejárati ajtót tartotta, a másikkal hadonászott, és egyetlen pillanatra sem hagyta abba az utasítgatást.

— Óvatosabban tedd le! — sivított fel lentről az éles hangja. — Összetöröd az összes krumplit! Az üvegeket nehogy feldöntsd! Rendesen rakd, ne csak odahányd!

Júlia visszament a konyhába, és bekapcsolta a vízforralót.

Körülbelül húsz perc múlva a bejárati ajtó olyan erővel csapódott ki, hogy nekivágódott a falnak.

Gábor beesett az előszobába, maga után húzva az utolsó zsákot. Dühösen leengedte, egyenesen a lábtörlő közepére.

A tiszta padlóra szürke földrögök potyogtak belőle.

— Na, most aztán elégedett vagy? — mordult rá Gábor, miközben lihegve nekidőlt az ajtófélfának. — Direkt kínozni akartál, igaz?

Szánalmas látványt nyújtott: csapzott volt, kimerült, az arcán sáros csík húzódott végig, a kabátját pedig agyagos foltok tarkították.

— Előbb vedd le a cipődet — mondta Júlia higgadtan, és a férfi bakancsára mutatott, amely sötét nyomokat hagyott a járólapon.

— Egy vagyont fizettem ezért a nyomorult vacakért! — harsogta tovább Gábor, miközben ügyetlenül lerángatta magáról a lábbelijét, majd kétfelé rúgta őket az előszobában. — Majdnem az összes félretett pénzem ráment! Ráadásul még annak a fickónak is külön fizetnem kellett, hogy felcipelje a zsákokat a liftig! Átutaltad már a felét?

— Nem.

— Hogyhogy nem? — meredt rá Gábor elképedve. — Mi most család vagyunk, vagy mi a fene? A közös kiadásokat fele-fele arányban kell állni!

Júlia a konyhapultnak támaszkodott, és összefonta maga előtt a karját.

— Pontosan milyen kiadásról beszélsz? Arról a krumpliról, amit te meg az anyád akartatok mindenáron? Én alig eszem belőle. Nekem sokkal egyszerűbb kifőzni egy adag tésztát. Ha neked ennyire fontos ez a termés, akkor a szállítását is fizesd ki te.