A férje kinyitotta a száját, nyilván tiltakozni akart, de nem talált megfelelő szavakat. Egy lépést tett Júlia felé, mintha követelni akarná a kulcsokat, aztán megállt, amikor találkozott az asszony kemény tekintetével.

Gábor megértette, hogy a felesége önként nem fogja átadni az autót. Ha pedig erővel próbálná elvenni a kulcsot, akkora botrány kerekedne, hogy az egész lépcsőház hallaná.

Valami káromkodásfélét sziszegett a fogai között, lerántotta a fogasról a széldzsekijét, és kiviharzott a lakásból. Az ajtót úgy csapta be maga mögött, hogy beleremegtek a falak.

Dél körül Júlia telefonja újra rezegni kezdett.

A kijelzőn Erzsébet neve jelent meg.

Júlia kelletlenül fogadta a hívást, a készüléket a válla és a füle közé szorította, miközben tovább aprította a zöldségeket a salátához.

— Na, elérted, amit akartál? — kérdezte az anyósa köszönés helyett.

A hangja csak úgy vibrált a felháborodástól.

— A férjedet az egyetlen szabadnapján elküldted, hogy megszakadjon a súlyok alatt? Most már elégedett vagy?

— Jó napot, Erzsébet asszony. Én senkit sehová nem küldtem.

Gábornak megvolt a választása: vagy maga megy el, vagy felfogad valakit a cipekedésre.

— Felfogad valakit! — csattant fel Erzsébet. — Te egyáltalán tudod, mennyit kértek volna csak azért, hogy kijöjjenek a mi kertszövetkezetünkhöz? Majdnem Gábor fizetésének a harmadát! Az pedig közös pénz, családi kassza! Elkölthettétek volna valami igazán fontos dologra is!

— Gábor felnőtt ember. Döntse el ő, mire költi a saját pénzét.

— Saját? — ismételte Erzsébet sértetten, mintha Júlia valami káromkodást mondott volna. — Szóval nálad a család már semmit sem jelent?

Aztán, ahogy szokta, egyre gyorsabban beszélt, és a szavai vádként zúdultak Júliára:

— Egész nyáron értetek dolgoztam! Ott hagytam az egészségemet azok között az ágyások között, hogy a gyerekeknek télen rendes, házi krumpli jusson, ne bolti, amit ki tudja, mivel kezeltek! Te meg, városi kisasszony, még egy kis üzemanyagot is sajnálsz a saját férjed anyjától!

Júlia letette a kést a vágódeszkára.

Túl jól ismerte már ezt a forgatókönyvet. Minden évben ugyanaz játszódott le: Erzsébet önként túl sok zöldséget termesztett, jóval többet, mint amennyire bárkinek szüksége lett volna, aztán elvárta, hogy mindenki meghatódva csodálja az önfeláldozását, és közben oldja meg helyette a termés elszállítását, elrakását, szétosztását.

— Erzsébet asszony — vágott közbe Júlia, mielőtt az anyósa újabb sirámba kezdhetett volna. — A krumplija nem ér annyit, amennyit maga gondol. Ha összeadjuk a vetőmagot, a trágyát, a permetet, a benzint és a szállítást, abból az összegből éveken át meg lehetne venni a zöldséget a boltban. Maga azért kertészkedik, mert szereti csinálni. Akkor a hazahordásáról is gondoskodjon maga.

— Hát ilyen vagy te! — hördült fel Erzsébet. — Már a legkisebb tisztelet sincs benned az idősebbek iránt! Én családtagként kértelek meg valamire, te meg így beszélsz velem!

— Pont olyan családiasan viszonyulok most a maga zsákjaihoz és cukkinijeihez, ahogy Gábor a múlt héten az apámhoz. Viszontlátásra.