— Ne tereld el a témát! — förmedt rá Gábor, bár nagyon is tudta, hogy erre nincs mit felelnie.

Dühösen legyintett.

— Felöltözöl, és elmész! Én megmondtam! Végső soron ezek az élelmiszerek az egész családnak lesznek!

Júlia szorosan összezárta az ajkait.

A férjét nézte, és érezte, ahogy újra felkúszik benne az a bosszúság, amelyet az elmúlt héten minden erejével igyekezett elfojtani.

Egyetlen szó nélkül megfordult, bement a konyhába, és megnyitotta a csapot, hogy kiöblítse a bögréjét.

Gábor persze nem maradt a helyén.

Utána sietett.

— Gábor — szólalt meg Júlia váratlanul, egészen halkan.

A hangjában olyan fagyos nyugalom csendült, hogy a férfi akaratlanul is megtorpant.

— Emlékszel, mi történt múlt csütörtökön?

Gábor összevonta a szemöldökét, és az arca azonnal gyanakvóvá vált.

— Miféle csütörtökön? Már megint régi sérelmeket akarsz előszedni?

— Azon a csütörtökön, amikor apámnak hirtelen felszökött a vérnyomása. Amikor a házuk előtt ült a padon, és egyedül már fel sem tudott menni a lakásába.

Gábor tekintete elcsúszott a konyhaszekrények irányába.

— Én akkor dolgoztam. Rengeteg dolgom volt.

— Nem, Gábor, te aznap itthon voltál — mondta Júlia tisztán, tagoltan. — Elkérted magad, és a szokásosnál korábban hazaértél. Felhívtalak, és megkértelek, hogy menj el apámért, vidd be orvoshoz. Én éppen egy fontos értekezleten ültem, nem tudtam azonnal felállni és eljönni. Emlékszel, mit válaszoltál?

— Fogalmam sincs! — vágta rá ingerülten a férje. — Annyi mindent mondhat az ember egy ilyen helyzetben.

— Én viszont pontosan emlékszem minden szavadra. Azt mondtad: „Júlia, hulla fáradt vagyok. Hívjon Péter bácsi taxit, vagy várja meg a mentőt. Fáj a hátam.”

— Ez teljesen más eset volt! — csattant fel Gábor, és hadonászni kezdett. — A te apád a városban volt! Ott nem kerül vagyonokba autót hívni! Anyám hétvégi házáig viszont messzire kell menni. A zsákokhoz ráadásul kisteherautó kell, az meg kész pénznyelő! És különben sem lett semmi komoly baja az apádnak. Él, nem? Megvárta az orvost!

Júlia keserűen elmosolyodott.

A férje gondolkodása mindig kényelmesen ugyanoda futott ki: az ő pihenése és a pénz megóvása valahogy rendre fontosabbnak bizonyult mások egészségénél.

— Az apám hetvenkét éves — jegyezte meg csendesen.

Elzárta a csapot, majd gondosan szárazra törölte a kezét a konyharuhába.

— Aznap nekem kellett otthagynom a munkahelyemet, sürgősen autót rendelnem, és szinte a karomnál fogva bevinnem őt a rendelőbe. Te pedig nem tudtál segíteni, mert fájt a hátad. Rendben van, ilyen is előfordul.

— Hogy jön ide egyáltalán a te apád?! — vesztette el végképp a türelmét Gábor. — Most az anyámról van szó, meg a krumpliról!

— Az anyáddal sem fog semmi végzetes történni.

Júlia két tenyerével ellökte magát a konyhapult szélétől, és kiegyenesedett.

— Rendelj kisteherautót, fizesd ki az utat, és cipeld a zsákokat saját magad. Ma nem leszek sem ingyen sofőr, sem rakodómunkás.

Visszament az előszobába, levette a polcról a kulcscsomót, és a kabátja zsebébe csúsztatta.

— Ennyi, Gábor. Részemről a vita lezárva. Haragudhatsz akár estig is, de nekem erre a napra más terveim vannak.