„Küldd csak érted a saját fiadat. Én nem fogok tovább ingyen sofőrként ugrálni!” Júlia dühösen megszakította a hívást
Az önzés igazságtalan, és őszintén megrendítő.
— Küldd csak érted a saját fiadat. Én nem fogok tovább ingyen sofőrként ugrálni!
Júlia nem hagyta, hogy az anyósa újabb panaszáradatba kezdjen. Megnyomta a hívás befejezése gombot, aztán a telefont letette a tükör melletti kis polcra.
Mellette élesen megcsörrent az autókulcs fémes karikája.
Erzsébet asszony azon a szombat reggelen már negyedszer telefonált. Azt követelte, hogy a menye azonnal menjen ki a hétvégi telekre, és vigye haza őt a terméssel együtt. Öt zsák krumpli, néhány girbegurba cukkini és egy egész rakomány befőttesüveg nyilván nem tudott magától eljutni a városi lakásig.
A szobából sietős léptekkel bukkant fel Gábor az előszobában. A papucsa hangosan csattogott a padlón.
— Mégis hogy beszélsz te az anyámmal?
Rögtön rátámadt a feleségére, miközben álmos arcát a tenyerével dörzsölte.
— Most hívott fel, alig bírta visszatartani a sírást. Azt mondja, kerek perec elküldted a fenébe!
— Én senkit nem küldtem sehova — felelte Júlia higgadtan, és a kulcsokat beljebb tolta, távolabb a polc szélétől. — Mindössze azt javasoltam neki, forduljon a saját fiához.
— Júlia, ma szabadnapod van. Az autó működik. Tényleg akkora áldozat lenne kimenni a telekre?
Gábor őszintén nem értette, mi ebben a gond.
Ott állt a folyosó közepén otthoni nadrágban, és bosszúsan turkált a zsebeiben, mert a gyújtóját kereste. Az ő fejében a helyzet pofonegyszerű volt: a feleségének van egy tágas csomagtartójú kocsija, az anyjának pedig nehéz zsákjai és üvegei. Ebből számára magától értetődően következett, hogy Júliának el kell mennie, és mindent haza kell hoznia.
— Igen, akkora — mondta röviden Júlia.
— Mi az, hogy akkora? — háborodott fel Gábor. — Öt hatalmas zsák krumpliról beszélünk! Meg az ecetes uborkákról, amiket anya egész nyáron rakott el! Talán cipelje egyedül az egészet az elővárosi vonatig? Hatvanöt éves! A családunkért dolgozott vele!
— Miért kellene neki bármit is egyedül cipelnie?
Júlia a vállával nekidőlt az ajtófélfának.
— Van egy felnőtt, erős, egészséges fia. Rendelj autót, menj ki hozzá, pakold be a zsákokat, és hozd haza. Senki nem akadályoz meg abban, hogy teljesítsd a fiúi kötelességedet.
— Egész héten megállás nélkül robotoltam! — csattant fel Gábor, mintha személyes sértés érte volna. — Ez az egyetlen szabadnapom! Jogom van végre nyugodtan pihenni!
— Én is pontosan ezt terveztem — válaszolta Júlia változatlan nyugalommal. — Milyen érdekes egybeesés: mindketten elfáradtunk. Úgyhogy pihenj csak.
Gábor elégedetlenül elhúzta a száját.
Különösen gyűlölte, amikor a felesége az ő saját érveit fordította vissza ellene. Ilyenkor az addig kényelmes és megszokott világrend repedezni kezdett körülötte.
— Juci, ne találj már ki hülyeségeket! — mordult rá. — Nem valami idegenről van szó, hanem az anyámról! Egész nyáron értünk görnyedt a veteményesben, uborkát nevelt, befőtteket készített!
— Tényleg? — kérdezett vissza Júlia, félreérthetetlen gúnnyal a hangjában. — Valóban értünk? Emlékeztesselek, tavaly kinek adta oda az összes befőttet? Az unokahúgának. Nekünk pedig akkor azt mondta, idézem: „Nektek nem jár, vegyetek magatoknak a boltban.”
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz