Ez sokkal rosszabbul sült el számukra, mint bármi, amit én előre kitervelhettem volna.

Mert abban a pillanatban egymásnak estek az egész rokonság előtt.

Márk leírta, hogy eredetileg csak egy egyszerű polgári szertartást javasolt, utána pedig egy közös ebédet vagy vacsorát nagyjából negyven fővel.

Petra erre azt felelte, hogy ő nem fog úgy férjhez menni, „mintha szegény lenne”.

Márk visszakérdezett, miért lenne szégyenletes csak annyit költeni, amennyit valóban megengedhetnek maguknak.

Erzsébet természetesen nem bírta ki, hogy ne szóljon közbe. Kijelentette, hogy a lánya igenis „a saját szintjének megfelelő” esküvőt érdemel.

Ekkor Ferenc feltette a lehető legtökéletesebb kérdést:

„Milyen szintet, Erzsébet? Azt, amit mások fizetnek ki?”

Gábor olyan hangosan felnevetett, hogy majdnem magára borította a kávéját.

Aznap este Petra felhívott.

Nem vettem fel.

Újra próbálkozott.

A harmadik hívásnál végül beleszóltam.

– Mit szeretnél?

– Töröld a képernyőfotókat.

– Miért?

– Mert most mindenki rajtunk röhög.

– Én nem találtam ki semmit.

– De ezt elintézhetted volna négyszemközt is!

– Én akkor próbáltam négyszemközt rendezni, amikor nálunk voltatok. Ti döntöttetek úgy, hogy nyilvánossá teszitek, még mielőtt egyáltalán megkérdeztetek volna engem.

Elhallgatott.

Aztán kimondott valamit, amit a mai napig nem felejtettem el.

– Te egyszerűen nem érted, milyen érzés, amikor az összes barátnődnek gyönyörű esküvője volt, te pedig tudod, hogy te ilyet nem engedhetsz meg magadnak.

Az egész ügy kezdete óta először nem fölényt hallottam a hangjában.

Hanem szégyent.

Ezért az én hangom is enyhébb lett.

– Petra, azzal nincs semmi baj, ha valaki szép esküvőt szeretne. A baj ott kezdődik, amikor azt hiszi, hogy ezt valaki másnak kell kifizetnie, csak azért, hogy neki ne kelljen szembenéznie azzal, mire van valójában pénze.

– De te ki tudnád fizetni.

– Igen.

– Akkor nem értem, miért nem akarod.

Ez az egyetlen mondat tökéletesen összefoglalta az egész helyzet lényegét.

– Azért, mert attól, hogy valaki képes kifizetni valamit, még nem köteles megtenni.

Nem válaszolt.

Én viszont folytattam.

– Amikor Gáborral összeházasodtunk, én is vágytam olyan dolgokra, amelyeket nem engedhettünk meg magunknak. Ötvennyolc vendégünk volt. Nem volt elegáns kerthelyszín. A ruhámat leárazáson vettem. A fotósunk egy barátnőm egyetemi ismerőse volt. Majdnem egy évig tettünk félre rá.

– De most már van pénzed.

– Azért, mert tizenegy éven át hétvégéken dolgoztam, miközben mások szórakozni jártak. Azért, mert szenteste is színpadokat bontottam. Azért, mert hajnali háromkor beszállítókkal alkudoztam. És azért, mert öt éven keresztül szinte minden forintot, amit megkerestem, visszaforgattam a vállalkozásomba.

Petra mély levegőt vett.

– Anya azt mondta, hogy 14 000 000 Ft neked nem olyan nagy összeg.

Keserűen felnevettem.

– Anyádnak fogalma sincs róla, mennyi pénzem van.

Ezután csend lett.

És abban a pillanatban egy még nyugtalanítóbb felismerés ütött szíven: Erzsébet nem csupán az én pénzemet ígérgette.

Évek óta azt sulykolta a lányába, hogy én valamiféle családi pénzautomata vagyok.