— Megaláztál minket!

Zoltán finoman megkocogtatta az asztalt a tollával.

— Bocsásson meg, Erzsébet asszony, de senki nem kényszerítette önöket arra, hogy idejöjjenek.

— Átvert minket!

— Én egyetlen forintot sem ígértem önöknek. A menye mindössze annyit mondott, ismer valakit, aki esetleg tud segíteni. Önök meghallották, hogy „ingyen pénz”, és már rohantak is.

Petra sírni kezdett.

— Ez kegyetlen.

Gábor addig egy szót sem szólt. Most azonban végre megszólalt.

— Az volt kegyetlen, amikor negyven rokon előtt bejelentettétek, hogy Lilla kifizet 1 600 000 Ft-ot, anélkül, hogy őt erről előtte bárki megkérdezte volna.

Petra döbbenten meredt rá.

— A húgod vagyok!

— Pontosan. A húgom vagy. Nem a lányom.

— És akkor mi van? Ez azt jelenti, hogy nem segíthetsz nekem?

— Segíteni valakinek és eltartani valakit nem ugyanaz.

Erzsébet szárazon felnevetett.

— Nézd csak meg. Már úgy beszél, mint ő.

Ez a mondat valamit elpattintott Gáborban.

Felállt.

— Nem, anya. Úgy beszélek, mint egy felnőtt ember.

Abban a pillanatban teljes csend lett.

Ismertem a férjemet.

Nyugodt természetű volt, kerülte a családi összetűzéseket, és éveken át inkább engedett apróságokban, csak hogy ne legyen újabb vita az anyjával.

De most nem hátrált meg.

Egyetlen centit sem.

— Évek óta pénzt kérsz Lillától, és ezt „családi támogatásnak” nevezed. Amikor apa beteg volt, ő fizette a gyógyszereit. A hatvanadik születésnapi ünnepségedet ingyen szervezte meg. Kamilla tizenötödik születésnapjához ő szerzett szolgáltatókat. Petrának mi adtunk kölcsön pénzt, hogy le tudja cserélni az autóját, és abból azóta sem láttunk vissza semmit. Most pedig hirtelen az is Lilla kötelessége lenne, hogy állja az esküvőt, csak azért, mert jól keres?

Petra lesütötte a szemét.

Erzsébet azonban azonnal visszavágott.

— Az ilyesmit az ember megteszi a családjáért.

— Akkor mondd meg, te mennyit fizetsz bele.

— Már mondtam, hogy nekem nincs miből.

— És Petra?

A sógornőm összefonta maga előtt a karját.

— Mi most kezdjük a közös életünket.

— Márk?

— Neki megvannak a maga projektjei.

— Tehát három felnőtt embernek együtt pontosan nulla forintja van egy esküvőre, mégis úgy döntöttek, hogy a negyedik felnőtt majd kifizet 1 600 000 Ft-ot.

Erre senki nem felelt.

Zoltán halványan elmosolyodott.

— Pontosan ezért teszek fel kérdéseket, mielőtt befektetek bármibe. Az emberek meglepően sokat elárulnak magukról, amikor meg kell magyarázniuk, mit kezdenének más pénzével.

Erzsébet felkapta a táskáját.

— Gyere, Petra. Nekünk ezekkel az emberekkel nincs több dolgunk.

Már az ajtónál jártak, amikor Erzsébet még egyszer visszafordult, és rám szegezte az ujját.

— Egyet jegyezz meg, Lilla. Ezek után számomra te többé nem tartozol a családhoz.

Nem tudom, milyen reakciót várt.

Talán azt hitte, sírni fogok.

Vagy könyörögni kezdek.

Esetleg bocsánatot kérek azért, mert meg mertem védeni a saját pénzemet.

Ehelyett csak ennyit mondtam:

— Akkor remélem, mostantól családi számlák sem fognak hozzám kerülni.

Zoltán hangosan felnevetett.

Erzsébet feltépte az ajtót.

— Hideg vagy és számító.

— Rendezvényszervező vagyok. A számolás szó szerint a munkám része.