Petra elsápadt.

— Ez egy alkalmazás.

— Mire való?

— Hogy… egyszerűbbé tegye a kiszállításokat.

— Vagyis olyan, mint az a húsz másik alkalmazás, amely már most is létezik?

Csend lett.

— Második feladat — folytatta Zoltán. — Költségvetés.

Egy papírlapot csúsztatott elé.

— Tegyük fel, hogy havonta 500 000 Ft áll rendelkezésére. Lakbér, élelmiszer, közlekedés, rezsi, megtakarítás — és mellette 1 600 000 Ft adósság. Ossza be a pénzt.

Petra tíz percen át írt.

A végén 160 000 Ft-ot különített el „szórakozásra, ruhákra és körmökre”.

Megtakarításra: semmit.

Zoltán felvonta az egyik szemöldökét.

Aztán lassan Erzsébet felé fordult.

— Most ön következik.

A szobában ekkor érezhetően megváltozott a levegő; az igazi próba csak most kezdődött Erzsébet számára.

— A családnak mindig össze kell tartania, igaz? Akkor mondja meg, ön személyesen mennyivel járul hozzá az esküvőhöz?

Erzsébet majdnem félrenyelt.

— Hát… én lelki támaszt adok neki.

— Pénzben?

— Nem tartozom önnek elszámolással az anyagi helyzetemről.

— Értem. De a menyétől elvárná, hogy adjon 1 600 000 Ft-ot.

Erzsébet arca egyetlen pillanat alatt megváltozott.

Gábor mellettem ült, és lehajtotta a fejét, hogy elrejtse a mosolyát.

Zoltán azonban még közel sem végzett.

Petrához fordult, és megkérte, hívja fel Márkot, majd tegye ki a telefont kihangosítóra.

— Mondja meg neki, hogy a támogatást csak abban az esetben hagyjuk jóvá, ha önök ketten vállalják: egy teljes éven át először a saját tartozásaikat rendezik, és csak utána kaphatnak pénzt az ünnepségre.

Petra tárcsázott.

Amikor Márk meghallotta a feltételt, egyetlen másodpercig sem gondolkodott.

— Egy év? Ugyan már, szívem. Akkor fizessen inkább a sógornőd, ahogy eredetileg is terveztük.

Zoltán lekapcsolta a kihangosítást.

Erzsébet arca lángvörös lett.

— Most már mondják meg végre, odaadják-e azt a pénzt, vagy sem?

Zoltán kinyitott egy mappát, kivett belőle egy iratot, és letette eléjük az asztalra.

— Igen. Meghoztam a döntésemet.

Petra rögtön az okmány felé nyúlt.

Ám még mielőtt akár csak hozzáérhetett volna, Zoltán kimondott egy mondatot, amitől Erzsébet mozdulatlanná dermedt.

— Előbb szeretném, ha Lilla elmagyarázná önöknek, ki vagyok valójában.

Amit ezután megtudtak, az álomesküvőjükből olyan családi megszégyenülést csinált, amelyet egyikük sem felejtett el egyhamar.

Petra értetlenül nézett rám.

— Ezt hogy érti? Hogyhogy ki maga valójában?

Erzsébet lassan felém fordította a fejét.

Láttam, ahogy az arckifejezése fokozatosan átalakul.

Először csak kíváncsiság ült ki rá.

Aztán gyanakvás.

Végül megjelent az a tekintet, amelyet már túlságosan is jól ismertem: az a hideg, éles pillantás, amit mindig akkor vett elő, amikor rájött, hogy valami nem az ő elképzelése szerint alakul.

Zoltán kényelmesen hátradőlt a székében.

— Csak nyugodtan, Lilla.

Mély levegőt vettem.

— Nincs semmiféle esküvőfinanszírozási program.

Petra pislogott párat.

— Tessék?

— Zoltán a barátom, és az ügynökségem egyik ügyfele. Elmondtam neki, mi történt.

Erzsébet felpattant.

— Csapdát állítottatok nekünk?!

— Nem. Pontosan azt kínáltam fel, amit ti követeltetek tőlem: valaki más pénzét, amiért ti semmit sem tettetek. A különbség csak annyi, hogy Zoltán előbb látni akarta, valóban szükségetek van-e rá, és ti magatok mit vagytok hajlandók beletenni.