— Judit Ilona — feleltem egészen nyugodtan —, az egyenrangú házastársakról nem szokott beszélni? A lakás papírjain kizárólag az én nevem szerepel. A fia úgy gondolta, majd a távozásával megnevel. Nos, a kísérlet sikerült, csak nem úgy, ahogy tervezte.

— Te számító, pimasz nőszemély! — csattant fel. — Szétverted a családot!

— Panaszkodjon akár a televíziónak is — nevettem fel halkan. — Mindig azt mondogatta, hogy Gergő maga a főnyeremény. Akkor tessék, vigye haza a kincsét. Csak ne felejtse el pépesre turmixolni neki az ebédet.

A készülékben valami fuldokló, felháborodott hang hallatszott, aztán megszakadt a hívás.

A három hónap szinte észrevétlenül suhant el. Amikor visszaértem, elégedett voltam: kerestem pénzt, kiszellőzött a fejem, és kristálytisztán láttam, hogy a régi életemhez többé semmi kedvem.

A lakás makulátlan renddel fogadott. Marcell és Viktória igazán korrekt embereknek bizonyultak: mindent ragyogóra takarítottak, sőt még azt a csapot is megjavíttatták, amelyhez Gergőnek egy teljes éven át „nem volt ideje”.

Pár órával később becsengettek. Az ajtóban Gergő állt. Szánalmasan festett: beesett arc, szürke bőr, soványabb test. Úgy tűnt, az anyjánál töltött idő nem múlt el nyomtalanul.

— Nóra — kezdte, miközben a cipője orrát bámulta. — Ne haragudj már tovább. Mindent átgondoltam. Anyám is… hát, túlzásba vitte. Kezdjük újra, jó? Elhoztam a holmimat.

Megpróbált belépni, én azonban a bőröndömmel elálltam előle az utat.

— Gergő, nincs mit újrakezdeni. Azt akartad, tanuljam meg értékelni, ha férfi van a házban. Megtanultam.

Marcellnek például nem kellett könyörögni a csap miatt. Te pedig egy évig csak nyafogtál, hogy nincs rá időd.

— De hát én vagyok a férjed! — emelte fel a hangját, és a szemében először villant meg valódi félelem.

— Voltál a férjem. Aztán teherré váltál — mondtam higgadtan. — A cuccaid lent vannak a tárolóban. A kulcsokat hagyd itt.

— Ezt nem teheted meg! Be fogom perelni a felújítás feléért!

— A felújítást az apám csinálta. Te legfeljebb panaszkodtál közben — mosolyodtam el. — Ennyi volt, Gergő. Leeresztett a függöny.

Ott állt a küszöbön, pislogott, és látszott rajta, hogy képtelen felfogni, mikor fordult át a nagy „nevelési terve” teljes vereséggé.

Becsuktam az ajtót. A zár kattanása úgy hangzott, mint egy új fejezet első mondata.

Azt beszélik, Gergő azóta is az anyjánál lakik. Judit Ilona most már mindent felügyel: mit eszik, mikor fekszik le, kivel vált szót.

Ő pedig csendesen jár-kel, görnyedt háttal, mindig maga elé nézve — mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban ráléphet az anyja hangulatának láthatatlan aknáira.