— Gergőkém, ne csámcsogj — szólt rá már reggelinél.

— Gergő, minek húzod le kétszer a vécét? Pörög az óra, fiam!

— Kisfiam, ne görnyedj úgy, mert elferdül a hátad. Olyan leszel, mint Bori bácsi, tudod, az a púpos.

A hét végére Gergő idegei teljesen felmondták a szolgálatot. Úgy döntött, én addigra bizonyára már bőven megbűnhődtem, mindent átgondoltam, és könnyek között várom a visszatérését. Eljött hát az idő, hogy diadalmasan hazatérjen.

Vett három szomorkás tulipánt — nyilván a megbocsátás jelképeként —, aztán elindult a lakás felé.

Amikor az ajtóhoz ért, már előre élvezte, ahogy majd boldogan és bűnbánóan borulok a nyakába. Bedugta a kulcsot a zárba, de az meg sem moccant.

Összeráncolta a homlokát, megrángatta a kilincset. Zárva. Erre megnyomta a csengőt.

Odabentről olyan dübörgés hallatszott, mintha egy egész csorda rohant volna végig az előszobán, majd felhangzott egy mély, fülsiketítő ugatás, amitől szinte beleremegett az ajtó.

— Ki az? — kérdezte egy erős férfihang.

Gergő hátrahőkölt.

— Ööö… Gergő vagyok. A férj. Nyissa ki!

Az ajtó kitárult. A küszöbön Marcell állt, széles vállú, trikós férfi, kezében egy húslével csöpögő nyárssal. Mellette Béla lihegett boldogan, kilógó nyelvvel.

— Miféle férj? — nézett rá Marcell csodálkozva. — Nóra nincs itt, elutazott. Mi lakunk most itt, béreljük a lakást. Szerződés van, a pénz ki van fizetve. Maga kicsoda?

— Én… én vagyok a tulajdonos! — ordította Gergő. — Ez az én lakásom! Vagyis a feleségemé… Mi itt lakunk!

— Figyeljen, barátom — felelte Marcell békésen, és közben a nyárssal vállon veregette, szép zsíros foltot hagyva az ingén. — Nóra azt mondta, a férje az anyjánál lakik. A lakás üres. Menjen vissza anyucihoz, ne zavarja a családi pihenést. Viktória, hozd már a paprikakrémet!

Az ajtó Gergő orra előtt csapódott be.

Egy perc sem telt el, és már szakadt a telefonom a hívásától. Én közben egy parkra néző étteremben ültem, kagylót ettem, és hideg fehérbort kortyolgattam.

— Halló? — vettem fel ráérősen.

— Mit műveltél?! — üvöltötte úgy, hogy el kellett tartanom a készüléket a fülemtől. — Kik ezek az emberek a mi otthonunkban?! Miért nem engednek be?!

— Gergő, ne kiabálj — vágtam közbe jegesen. — Te mentél el. Azt mondtad, egy hétre, vagy akár örökre, hogy én majd „megértsem”.

Megértettem. Egyedül lakni unalmas is, drága is. Úgyhogy kiadtam a lakást. Három hónapra szól a szerződés.

— Három hónapra?! — visított fel. — És én hol fogok lakni?!

— Anyádnál. Ott remek dolgod van: pépesített borscs, feng shui szerint hajtogatott törölközők. Élvezd. Én üzleti úton vagyok.

— Beadom a válókeresetet! És rendőrt hívok!

— Hívd csak. A lakás az enyém, én vagyok a tulajdonos. A bérleti szerződés szabályos, az adót fizetem. Te pedig ott még be sem vagy jelentve.

Jogilag semmi közöd ehhez a lakáshoz, Gergő. Nem vagy több egy vendégnél, aki túl sokáig élt vissza a türelmemmel.

Ezzel bontottam a vonalat.

Alig telt el tíz perc, máris Judit Ilona neve villant fel a kijelzőn.

— Nóra! — sivított bele a telefonba, a hangja úgy csengett, mint a repedő üveg. — Mégis mit képzelsz magadról? Kitetted a férjedet az utcára! Ez embertelenség!