Abban a pillanatban olyan nevetségesen festett, hogy leginkább egy tanácstalan pingvin jutott róla eszembe.

És éppen ekkor határozta el, hogy majd ő „észre térít” engem.

– Elég volt! Torkig vagyok ezzel a pimaszsággal! – jelentette ki, miközben dühösen behúzta a táskáján a cipzárt. – Elmegyek anyámhoz. Egy hétre.

Aztán még hozzátette, mintha valami fegyelmi határozatot olvasna fel:

– Addig ülj itt szépen, és gondolkodj el a viselkedéseden. Mire visszajövök, makulátlan rendet akarok látni, és bocsánatkérést. Írásban!

Azzal kiviharzott. A lakásra különös csend telepedett.

Furcsa üresség maradt utána, és vele együtt valami egészen váratlan megkönnyebbülés is. A sértettség persze továbbra is égett bennem.

Komolyan azzal akart megbüntetni, hogy egyedül maradok a saját, kényelmes, nyugodt otthonomban? Mesteri haditerv, igazán.

Csakhogy a sors jóval nagyobb fordulatot tartogatott számomra, mint Gergő színpadias sértődései. Hétfő reggel behívatott a főnököm.

– Nóra, nagy a baj, az egyik projektünk ég a müncheni kirendeltségen – mondta minden bevezetés nélkül. – Holnap már indulni kellene, három hónapról van szó. Dupla fizetés, plusz jutalom. Egy olcsóbb autóra is elég lesz belőle. Segítsen ki minket, nincs más, akit elküldhetnénk.

Ott álltam az irodájában, és olyan érzésem támadt, mintha a hátam mögött hirtelen szárnyak nyílnának.

Három hónap. Gergő nélkül. Judit Ilona telefonos bölcselkedései nélkül. Ráadásul remek pénzért.

– Vállalom – feleltem azonnal, minden mérlegelés nélkül.

Amikor kiléptem az irodaházból, eszembe jutott, hogy a lakásom három hónapig üresen állna. A rezsi mostanában egyáltalán nem kevés. Pont ekkor csörrent meg a telefonom: az egyik barátnőm hívott.

– Nóra, katasztrófa van! – hadarta. – A húgomék megérkeztek vendégségbe, a férjével meg a gyerekekkel. És képzeld, még a labradorjukat is magukkal hozták. Nálunk meg felújítás van, egyszerűen nincs hol aludniuk. Szállodába kutyával nem nagyon veszik be őket, meg aranyárban is lenne. Hangosak, az igaz, de rendesen és előre fizetnek. Nincs meg véletlenül annak az ingatlanosnak a száma, akit egyszer említettél?

Abban a másodpercben összeállt a fejemben a tökéletes terv.

– Léna, küldd őket hozzám. Akár már holnap. Én üzleti útra megyek, a kulcsot lent hagyom a ház portásánál.

Egyetlen feltételt szabtam:

– Ha felbukkan valami férfi, és elkezd tulajdonosként vagy családfőként intézkedni, minden vita nélkül küldjék el.

Még aznap este összepakoltam a bőröndömet, az értékesebb holmikat dobozokba tettem, és átvittem anyámhoz. A lakást pedig rendbe hoztam, hogy gond nélkül kiadhassam.

Gergő természetesen nem vette fel a telefont. Nevelt. Legalábbis ő biztosan így nevezte.

Másnap reggel elrepültem, az otthonomba pedig beköltözött egy zajos, de vidám család: az apa, Marcell, az anya, Viktória, három gyerek, valamint egy hatalmas, jóindulatú, viszont elképesztően hangos labrador, Béla.

Eltelt egy hét. Mint később megtudtam, Gergő hősiesen kibírt hét teljes napot az anyjánál töltött „mennyei életből”.

Csakhogy hamar kiderült: Judit Ilona távolról sokkal elviselhetőbb jelenség volt, mint egy fedél alatt. A mindennapokban az ő „anyai gondoskodása” úgy szorította az embert, mint egy túl szorosra húzott hurok.