„Elmegyek, hogy végre felfogd, kit veszítesz el!” Gergő teátrálisan zoknikat hajítva a sporttáskájába viharzott ki, majdnem leverve a vázát
Aljas, önző játszma, ami gyomorszorítóan fáj.
– Elmegyek, hogy végre felfogd, kit veszítesz el! Maradj csak egy hétig egyedül, próbáld ki, milyen férfi nélkül boldogulni a lakásban. Talán akkor majd megtanulod értékelni, ha valaki törődik veled!
Gergő teátrális lendülettel hajított egy marék zoknit a sporttáskájába, és közben majdnem leverte a polcról a kedvenc vázámat.
Én a félfának dőlve néztem ezt az egész előadást, egyetlen szó nélkül. Belül forrt bennem minden: sértettség, düh, és valami ideges, már-már hisztérikus nevetés keveréke.
A férjem, ez a harmincéves „kisfiú”, ott állt az én egyszobás lakásom közepén — amelyet még az esküvőnk előtt, a saját pénzemből vettem —, és komolyan azt hitte, hogy meg tud rémíteni azzal, ha kivonul az életemből.
Úgy látszott, őszintén meg volt győződve róla, hogy az ő felbecsülhetetlen jelenléte nélkül leomlanak a falak, én pedig elsorvadok, mint egy nagymama ablakpárkányán felejtett muskátli.
Az egész természetesen megint a vasárnapi látogatás után kezdődött, amikor hazajöttünk Judit Ilonától.
Az anyósom különleges fajta asszony volt: úgy tudott bókolni, hogy az ember legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében, a tanácsait pedig olyan hangon osztogatta, mintha egy laktanyaparancsnok szidná a sáros bakancsú újoncot.
Gergő az édesanyjától szemmel láthatóan „feltöltve” érkezett haza. Ezt azonnal észre lehetett venni rajta: összeszorított száj, fürkésző tekintet, kitágult orrcimpák — mintha már az ajtóban port keresne.
– Nóra, miért lógnak megint összevissza a törölközők a fürdőben, nem színek szerint? – támadott le, még a cipőjét sem vette le. – Anya szerint ez vizuális zajt kelt, és szétrombolja az otthon harmóniáját.
Vettem egy mély levegőt.
– Gergő, anyád legfeljebb a kilencvenes évek tévéműsoraiban látott harmóniát. A törölközők pedig úgy vannak felakasztva, hogy használni lehessen őket – feleltem nyugodtan, miközben megkevertem a ragut.
Összeráncolta a homlokát, bevonult a konyhába, és vádlón rábökött a fazék fedelére.
– Már megint darabosak a zöldségek? Anya azt mondja, egy igazi feleség mindent pürésít, mert az jobb a férfiszervezetnek. Te egyszerűen lusta vagy.
– Gergő – letettem a kanalat. – Anyádnak azért nincs foga, mert a fogorvoson spórolt, hogy vehessen egy harmadik porcelánkészletet a vitrines szekrénybe. Neked viszont vannak fogaid. Rágj.
Elvörösödött, nagy levegőt vett, nyilván készült előhúzni a következő adagot az „anyai bölcsességből”, de hirtelen elakadt.
– Te… te hálátlan vagy! – préselte ki magából. – Anyának, ha tudni akarod, háztartástanból kandidátusi szintű tudása van!
– Gergő, az anyád egész életében kollégiumi portásként dolgozott, és csak azért nevezi magát kandidátusnak, mert tetszik neki ez a szó – vágtam vissza fagyosan.
Nyitott szájjal meredt rám, kétségbeesetten keresve valami ütős választ, de a gondolatai szemmel láthatóan cserbenhagyták.
Gergő nagyokat pislogott, aztán összeszorított foggal, ingerülten legyintett, mintha egy különösen szemtelen legyet próbálna elhessegetni.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz