— A csöveket tavaly kicseréltettük. Az én pénzemből. A csempét is én vettem.

Tamás megint félrehúzódva állt, idegesen egyik lábáról a másikra nehezedve.

— Apa, hagyd már abba a kötözködést. Katalin tényleg mindent maga fizet.

— Mit hagyjak abba?

László arca egy pillanat alatt kivörösödött.

— Már levegőt sem vehetek szabadon a saját lakásomban! Mindenhol az ő gépei zúgnak! Régen ott volt az én régi mosógépem, és mindenkinek megfelelt. A ruha is tiszta lett benne!

— Az a gép több blúzomat tönkretette — préselte ki a fogai között Katalin.

— De az az enyém volt! Nem ez az óriási szerkezet, ami elfoglalja a fél fürdőt!

Az após sarkon fordult, és dühösen kivonult a konyhába.

A hét közepére a feszültség átköltözött az előszobába.

Katalin munka után két nagy szatyorral érkezett haza. László már az ajtó mellett várta.

— Már megint mit cipeltél ide?

— Új törölközőket és egy ágyneműhuzat-garnitúrát.

Katalin letette a csomagokat a cipőspolc mellé.

— A szekrények már így is dugig vannak!

László bosszúsan belerúgott a sarokban álló dobozba, amelyben a téli csizmák voltak.

— Ez a lakás lassan olyan, mint egy raktár! Nemsokára oldalazva kell közlekedni benne!

— Olyasmiket veszek, amikre szükség van — felelte Katalin higgadtan. — A régi törölközők már szinte átlátszóra koptak. Kellemetlen használni őket.

— Nekem nem kell semmi új! Valahogy eddig is megvoltunk mintás párnahuzatok meg cicomák nélkül!

— Értem, mit gondol róla.

Katalin levette a kabátját, és felakasztotta az új, fémből készült fogasra, amelynek szépen lekerekített kampói voltak.

— Egyébként ezt a fogast ön is naponta használja. A kabátja is ezen lóg.

— Kértem én, hogy megvedd?

László olyan közel lépett a menyéhez, hogy Katalin szinte érezte az arcán a lélegzetét.

— Nekem megfelelt az a régi szög a falban! Harminc évig ott volt, senkit sem zavart. Erre idejössz, és mindent át akarsz szabni, mintha te lennél itt az úr!

Tamás kidugta a fejét a szobából.

— Apa, az a szög már berozsdásodott, és kiszakította a ruhákat.

— Téged nem kérdezett senki! Ha már ennyire a feleséged papucsa alatt élsz, legalább maradj csöndben!

Katalin nem válaszolt. Lesütött szemmel megkerülte az apósát, és bement a szobába.

Péntek estére már szinte elviselhetetlenné vált a levegő a lakásban.

László a hétvégét a telken akarta tölteni. A nappaliban járkált fel-alá, és egy régi sporttáskába dobálta a holmijait. Katalin az ablak mellett állt, lassan kortyolta a vizet.

A szoba sarkában ott állt a nemrég vásárolt állólámpa, magas, ívelt lábával. László észrevette, és ingerülten a lámpa felé bökött.

— Mire visszajövök, ez a förmedvény ne legyen itt!

Katalin leengedte a poharat.

— Hová tegyem?

— Dobd ki! Vidd le a kukához, vagy add oda valakinek. Nekem nem kell ez a vasdarab a szoba közepére!

Tamás kilépett a folyosóról, és megpróbált közbeszólni.

— Apa, az a lámpa nem volt olcsó. Katinak a munkához kell. Esténként iratokat olvas, tönkreteszi a szemét.

— És ez engem miért érdekeljen?

László fenyegetően közelebb lépett a fiához.

— Az én lakásomban laktok. Az én fedél alatt, az én szabályaim szerint. Én engedtelek be benneteket, és bármelyik percben ki is tehetlek.