Gábor, Eszter férje, egészen más ember volt. Megfontolt, becsületes, már-már túlzottan felelősségteljes. Hidrológus mérnökként dolgozott, bonyolult vízellátási rendszereket tervezett; hol terepen járt egész nap, hol tervrajzok fölött görnyedt késő estig. Esztert rajongásig szerette, minden döntésében mellette állt, sőt annak idején saját kezével segített felújítani az első kis cukrászdát is.

Csakhogy amikor Erika asszony sírva megjelent náluk otthon, és előadta, hogy Réka elveszítheti a lakását, Gábor megingott. Sokáig hallgatott, majd odament Eszterhez. Olyan bűntudatosan nézett rá, hogy az asszonynak már a szíve is összeszorult.

— Eszterkém — mondta akkor halkan —, tudom, hogy ezt a pénzt az új sütőre és a műhely bővítésére tetted félre. Azt is tudom, mennyit dolgoztál érte. De nem bírom elviselni a gondolatot, hogy az unokahúgom fedél nélkül maradjon. Elvállalok pluszmunkákat, mindent visszafizetek az utolsó forintig, megígérem. Segítsünk még egyszer ezen az ostobán. Utoljára.

Eszter nem tudott nemet mondani neki. Látta rajta a gyötrődést, és tudta, hogy Gábor lelkiismerete soha nem hagyná nyugodni, ha hátat fordítana a húgának. Így hát ketten úgy döntöttek, odaadják a félretett hatmillió forintot, még ha ezzel Eszternek le is kell mondania régi álmáról: a drága, francia rotációs sütőről, amelyre hónapok óta készült.

— Mondtam, hogy a pénz holnap lesz meg — ismételte Eszter most már keményebben, egyenesen az anyósa szemébe nézve. — Kérem, adja át Rékának, hogy egyetlen napot még bírjon ki. Most pedig bocsásson meg, de a karamellám hűl, és esküvői rendelésre dolgozom.

Erika asszony ajka keskeny vonallá préselődött. Sérődötten felhorkant, majd sarkon fordult, és kivonult a konyhából. Utána még jó darabig ott lebegett a nehéz, émelyítő virágillat, mintha a jelenléte nem akarna teljesen eltűnni a helyiségből.

Késő délutánra elcsendesedett a cukrászda. A vendégek áradata alábbhagyott, a pult mögött végre maradt néhány nyugodtabb perc. Eszter ekkor határozta el, hogy maga visz el Nórának egy doboz friss eklerfánkot. A kislány semmiről sem tehetett, és Eszter szíve összeszorult, ha arra gondolt, milyen feszültségben telhetnek most a napjai. Legalább valami aprósággal szerette volna felvidítani. Gondosan becsomagolta a süteményeket a cukrászda logójával ellátott dobozba, beült öreg, kissé zörgő szedánjába, és elindult abba a lakótelepi városrészbe, ahol Réka élt.

A lakás ajtaja meglepetésére nem volt kulcsra zárva. Eszter óvatosan belökte, és belépett a szűk előszobába.

— Nóra, én vagyok az, Eszter néni! — szólt be, miközben levette a cipőjét. — Hoztam neked eklerfánkot!

Válasz azonban nem érkezett. A lakás belsejéből vízcsobogás hallatszott; Réka feltehetően a zuhany alatt állt. Nóra valószínűleg lent játszhatott az udvaron. Eszter nem akart zavarni senkit, csak végigment a konyháig, hogy a dobozt az asztalon hagyja.

A helyiségben minden teljesen hétköznapinak tűnt. Sem felforgatott bútorok, sem fenyegető üzenetek, sem bármi olyan nyom, amely erőszakos pénzbehajtók látogatására utalt volna. Eszter letette a süteményt, és már indult is volna kifelé, amikor tekintete megakadt egy nyitva hagyott, fényes borítójú mappán. Az iratcsomó hanyagul hevert az asztalon, félig egy megkezdett szendvics tetején. A címlapon nagy, aranyszínű betűk hirdették: „Esztétikai Sebészeti és Kozmetológiai Központ. VIP kategóriás egészségügyi szolgáltatási szerződés.”