— Hát igen, a nők… — húzta el a száját. — Mit is vár az ember?

András azonban nem egyszerű bosszúságnak tekintette az ügyet, hanem elvi kérdésnek.

A saját szemében András a józan beosztás és a felelősen vezetett családi kassza élő példája volt. Úgy vélte, egy férj akkor gondoskodik igazán, ha kézben tartja a kiadásokat, megálljt parancsol a fölösleges vásárlásoknak, és félretesz arra, ami szerinte valóban lényeges: mondjuk egy új sportbiciklire, vagy az édesanyja születésnapi ajándékára.

Megingathatatlanul hitte, hogy mindezt szeretetből teszi. Az ő fejében ez a közös jövő védelme volt. Ha Nórának nem „engedte”, hogy szerinte ostobaságokra költsön, azt nem zsarnokságnak látta, hanem előrelátásnak: azért szabott határt, hogy majd kényelmesebben élhessenek.

Csakhogy Andrásnak eszébe sem jutott észrevenni, milyen gyakran döntött ő maga is Nóra megkérdezése nélkül. Alig pár hete például vett magának egy új vezeték nélküli fülhallgatót nagyjából negyvenezer forintért. Azelőtt a sportfelszerelését bővítette: friss súlyzók, hasizomerősítő, apró kiegészítők, amelyekre szerinte „szükség volt”. És persze minden hónapban támogatta az anyját is, hol gyógyszerre, hol élelmiszerre utalva neki kisebb-nagyobb, több tízezer forintos összegeket.

Ezeket a tételeket soha nem beszélte meg Nórával. Úgy kezelte őket, mint a saját pénzét, hiszen ő dolgozott meg érte. Nóra keresete viszont valahogy azonnal a „családi” kategóriába került, és onnantól kezdve minden forint elköltéséhez az ő beleegyezése kellett volna.

András számára ez teljesen ésszerű rendnek tűnt. Ő volt a ház ura, legalábbis így gondolta, tehát pénzügyekben is az övé kellett legyen az utolsó szó. Csak azt nem látta be, hogy a családi költségvetésről alkotott elképzelése nem közös szabályokon, hanem kíméletlen egyoldalúságon alapult.

Aznap este otthon szinte tapinthatóvá sűrűsödött a feszültség. Nóra a konyhaasztalnál ült, lassan kortyolta a teáját, András pedig többször is nekifutott, hogy megszólaljon, de a mondatok mindannyiszor elakadtak benne. Arra számított, hogy Nóra majd hallgat, esetleg sírni kezd, vagy szemrehányásokkal támad rá. Arra viszont egyáltalán nem készült fel, ami ezután következett.

Nóra letette a csészét. Hosszú évek óta először nem azzal a megszokott, békülékeny engedelmességgel nézett a férjére, hanem egyenes, kemény tekintettel, amelyben már nem volt helye meghunyászkodásnak.

— A kiadásokról akarsz beszélni, András? — kérdezte halkan, de a hangjában hideg él csengett. — Rendben. Akkor beszéljünk róluk. Azt szeretnéd, hogy még a visszatérítéseimről is tételesen elszámoljak neked?

András szóra nyitotta a száját, ám Nóra nem engedte közbevágni.

— Évek óta magamon spórolok, András. Évek óta. Főztem rád, mostam a ruháidat, kivasaltam az ingeidet. Lemondtam a barátnőkkel való kávézásról, a munkahelyi presszóról, egy új rúzsról is. Négyezer forintnál drágább dolgot alig vettem magamnak. Te pedig mindezt természetesnek tartottad. Úgy beszéltél rólam, mint takarékos asszonyról. Én viszont egyszerűen belefáradtam.