„Hétezer forint egy darab rongyért?” András fenyegetően lobogtatta a blokkot
Igazságtalan düh, kis győzelem, méltatlan megalázás.
Nóra szinte gondtalan, kislányos derűvel lépett be a lakásba. Egy méretes papírtáskát szorított a kezében, amelyen egy előkelő butik emblémája díszelgett. Odabent, finom selyempapír közé hajtogatva, ott lapult az a ruha, amelyről már hónapok óta álmodozott: nőies, elegáns, lágy esésű darab, pontosan olyan, amilyennek elképzelte.
Fél éve nézegette a kirakatban. Mindig ugyanott függött, egyszerre hívogatóan és bosszantóan megfizethetetlenül. Aztán előző nap leárazták, és Nóra úgy érezte, most végre nem kell tovább csak vágyakoznia utána. Nem hirtelen felindulásból költött: apránként félrerakta a kisebb munkákból befolyt pénzt, összegyűjtötte a visszajárókat, és ebből teremtette elő az árát. Ez az ő kis külön győzelme volt.
A férje, András, a nappaliban ült, tekintetét a telefon képernyőjébe mélyesztve. Amikor meghallotta, hogy megérkezett, csak biccentett, fel sem pillantott igazán.
— Szia — dünnyögte. — Már megint mit hoztál?
Nóra letette a táskát a padlóra, és igyekezett nyugodtnak látszani, bár belül izgatott volt. Szerette volna megmutatni neki a ruhát, szerette volna, ha András legalább egy pillanatra vele örül. Mégis volt benne valami rossz előérzet. Inkább a konyhába ment, hogy teavizet tegyen fel.
Pár perc múlva András megjelent az ajtóban. A kezében a blokkot tartotta. Az arca kipirult, a szeme keskeny résre szűkült.
— Ez mégis micsoda, Nóra? — kérdezte tompa, fenyegető hangon. — Hétezer forint egy darab rongyért? Csak úgy vettél magadnak egy ruhát, anélkül hogy szóltál volna?
Nóra összerezzent. A számla bizonyára kicsúszott a papírtáskából. Megpróbált higgadtan válaszolni.
— András, ezt a saját félretett pénzemből…
— Saját! — szakította félbe, és a blokkot lobogtatta előtte. — Nálunk talán az égből hullik a pénz? Miért nem beszélted meg velem? Én hajtok azért, hogy legyen miből élnünk, te meg szóród a forintokat!
Nóra először nem szólt semmit. Érezte, ahogy a régi sérelmek, a megalázottság és a kimerültség egyszerre gyűlnek össze benne. Nem először hallotta ezt. Évek óta magyarázkodott, évek óta tűrte, hogy minden apró kiadás miatt számon kérjék. Most azonban valami csendesen elpattant benne. Lassan felemelte rá a tekintetét.
— Elfáradtam, András — mondta halkan, hideg nyugalommal. — Nagyon elfáradtam.
Nem kiabált, nem hisztizett, nem védekezett tovább. Csak kimondta azt, ami már régóta nyomta a lelkét. András ettől zavarba jött; nem ilyen választ várt.
Később András az irodában ült, és a kollégájának, Gergőnek panaszkodott a „női észjárás” kiszámíthatatlanságáról.
— Képzeld el, Gergő! — csóválta a fejét, mintha még mindig nem tért volna magához a döbbenettől. — Az én Nórám képes volt hétezerért ruhát venni magának. Ráadásul úgy, hogy meg sem kérdezett! Én mindig mondom: nem bírom, amikor egy nő ész nélkül költekezik. Félre kell tenni, meg kell gondolni a nagyobb kiadásokat, mindent előre egyeztetni kell. Erre ő…
Gergő együttérző képet vágva bólogatott, bár ő maga nőtlen volt, és a házasélet bonyodalmairól legfeljebb kívülállóként alkothatott véleményt.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz