Abba, hogy mindig nekem kelljen alkalmazkodnom: kényelmesnek, láthatatlannak és lehetőleg semmibe sem kerülőnek lennem.

András arcából kifutott a vér. Erre a kitörésre egyáltalán nem volt felkészülve.

— Akkor most beszéljünk a te költéseidről — mondta Nóra, és előhúzott a zsebéből egy kis füzetet. Hónapok óta vezette benne a tételeket, csendben, feltűnés nélkül, mintha csak magának jegyzetelne. — Csak az elmúlt hónapban: cigaretta tizenhatezer forint, sör nagyjából húszezer, vacsorák a haverokkal negyvenezer, az új fülhallgatód szintén negyvenezer, sportcuccok harminckétezer, és az édesanyádnak utalt pénz, amiről engem meg sem kérdeztél, még húszezer. Ez együtt több mint százhatvanezer forint. Nem bevásárlásra. Nem számlákra. Nem tankolásra. Hanem a te kedvteléseidre.

András megpróbált közbeszólni, de egyetlen értelmes mondat sem jött ki a száján. Úgy bámulta a feleségét, mintha egy idegen nő állna előtte.

— Mától kezdve, András — folytatta Nóra kemény, remegés nélküli hangon — új szabályok lesznek. Mindenki arra költi a saját pénzét, amire akarja. A közös dolgokat pedig pontosan felezzük: étel, rezsi, benzin. Fele-fele, egy fillérrel sem több. És többé nem hallgatom azt, hogy egy nő ne szórja a pénzt ész nélkül. Az én fizetésemről én döntök.

A férfi teljesen elveszítette a fonalat. Nem ilyen válaszra számított, nem erre a nyílt szembeszegülésre. Hozzászokott Nóra halk engedékenységéhez, ahhoz, hogy végül mindig lenyeli a sértést.

Most azonban a felesége egyenes háttal állt előtte, távolian és megközelíthetetlenül. A vita elszabadult. A mondatok úgy csapódtak egymásnak, mint a szikrák, Nóra viszont most nem sírt, nem magyarázkodott, és nem kért bocsánatot azért, hogy létezik. Ezúttal megvédte magát.

Később a szobában ült, karjai között az új ruhával. Ahogy az anyag az ujjai közé simult, sorra visszatértek benne az emlékek. Nem egyik napról a másikra jutottak idáig. Az utóbbi fél évben András szemrehányásai egyre gyakoribbá váltak, végül már szinte a mindennapok részévé lettek.

— Minek neked ez? Van már majdnem ugyanilyen blúzod — jegyezte meg, valahányszor Nóra szeretett volna venni magának valamit.

— Így is rendben nézel ki. Nem kell mindenféle krémekre kidobálni a pénzt — morogta, ha meglátott nála egy apróbb kozmetikumot.

A kedvenc mondata pedig az volt, hogy „kevesebbet költs a butaságaidra, inkább maradjon kajára”, holott Nóra mindig listával ment vásárolni, és szigorúan tartotta magát a kerethez.

Mindeközben a háztartás szinte teljes egészében az ő vállán nyugodott. Főzött, takarított, mosott, vasalt. András munka után leült a gép elé, Nóra pedig, miután befejezte a távmunkáját, nekilátott a lakás körüli feladatoknak. Ráadásul András anyja, Ilona is állandóan beleszólt az életükbe, és minden megjegyzésével csak tovább szította a feszültséget.

Telefonon is gyakran oktatta Nórát, mintha jobban tudná, hogyan kellene élnie: törődjön többet magával, ne merüljön el ennyire a munkában, és legyen végre olyan asszony, akire a férje büszkén nézhet.

— Egy asszonynak adnia kell magára, Nóra. A férjednek örülnie kell, ha rád néz, te pedig folyton csak…