— Nem, Erzsébet. Nem akartam, hogy idáig fajuljon. Én csak tudtam, hogy egyszer pontosan ez fog történni. A kettő között óriási a különbség — mondta halkan, de minden szava élesebben vágott, mint bármilyen ordítás. — Azt hiszi, azért nem adtam oda neki a kocsimat, mert kegyetlen vagyok? Mert meg akartam szégyeníteni? Téved. Azért nem adtam oda, mert a fia egy felelőtlen, felnőni képtelen alkoholista. Olyan ember, amilyenné maga nevelte.

Gergő megrándult a fotelben, mintha pofon csattant volna az arcán, és résnyire felnyitotta a szemét. Erzsébet arca eltorzult a felháborodástól.

— Hogy merészeled…

— Elég — szakította félbe Eszter.

Csak ez az egy szó hangzott el. Nem kiáltotta, nem emelte meg a hangját, mégis olyan jéghideg tekintély volt benne, hogy Erzsébetnek a torkán akadt a levegő, és elhallgatott.

Eszter ezután a férjére fordította a tekintetét. Az ajkán fáradt, keserű félmosoly jelent meg.

— Azt gondolod, ez az egész egy autóról szól? Egy tárgyról? Egy kupac lemezről és csavarról? Nem, Gergő. Rólad szól. Arról, hogy harmincéves férfi létedre még mindig anyádhoz rohansz, ha valami nem úgy történik, ahogy akarod. Nem kaptad meg a játékodat, hát panaszkodni kezdtél.

Rajtakaptak valamiben, amiért felelned kellett volna, te pedig idehoztad anyádat, hogy majd ő rendre utasítsa a „gonosz” feleségedet. Csakhogy ő nem szeret téged igazán, Gergő. Ő kiszolgál. Ő a mankód, amelyre egész életedben rátámaszkodtál. Nélküle egyetlen lépést sem vagy képes megtenni. Ő simítja el a bajaidat, ő adja alád a régi holmijait, ő magyarázza meg az ivásaidat, ő ment fel minden alkalommal, amikor megint bebizonyítod, hogy semmi felelősséget nem lehet rád bízni.

A mondatok nem dühből röppentek ki belőle. Pontosak voltak, kimértek, kegyetlenül tiszták. Eszter nem szidalmazta őket; inkább mintha rétegről rétegre lehántotta volna az évek óta rájuk száradt hazugságot, úgy, ahogy az orvos felnyit egy elfertőződött sebet.

— Összetörted a saját autódat, és szerinted az oszlop tehetett róla. Elvették a jogosítványodat, akkor a rendőr volt a hibás. Most rommá törted az anyád kocsiját, és megint én lettem a bűnbak, mert nem adtam oda az enyémet. Nálad soha nem az a felelős, akit reggelente a tükörben látsz.

Egy pillanatra elhallgatott, aztán még ridegebb nyugalommal folytatta:

— Ma pedig eljutottál oda, ahonnan már nincs lejjebb. Nemcsak jogosítvány nélkül ültél volán mögé. Részegen tetted. Nem egy megalázott férfi vagy, akitől megtagadtak valamit. Egy veszélyes, elkényeztetett gyerek vagy, akire még egy távirányítónál bonyolultabb dolgot sem szabadna rábízni.

Hagyott időt nekik. Nem azért, mert választ várt, hanem hogy a kimondott szavak végre leülepedjenek bennük. Erzsébet dermedten bámulta, mintha idegen, félelmetes lényt látna maga előtt. Megpróbált megszólalni, de nem jött ki hang a torkán. Minden korábban begyakorolt mondata az anyai odaadásról, az áldozatról és a gondoskodásról hirtelen üresen hullott darabokra.

Eszter újra az anyósa felé fordult. Az arca már teljesen nyugodt volt.

— Vigye haza a fiát, Erzsébet. Támogassa le a lépcsőn, fektesse ágyba, reggel adjon neki savanyú uborkalevet, és intézzen pénzt a bírságra. Csinálja tovább pontosan azt, amit eddig is. Csak engem hagyjon ki belőle.

A lámpa mellé lépett, felemelte a kanapén hagyott könyvét, aztán anélkül, hogy még egyszer rájuk nézett volna, elindult a hálószoba felé. Nem vágta be az ajtót, nem rendezett látványos távozást. Egyszerűen becsukta maga mögött, és ezzel elvágta magát tőlük.

A nappalira furcsa üresség telepedett. Gergő lassan felemelte a fejét, és zavaros, értetlen pillantással az anyjára nézett. Erzsébet, mintha csak akkor tért volna magához a kábulatból, odakapott hozzá. Már nem kiabált. Sietősen, rémült ügyetlenséggel próbálta talpra húzni, a karjánál fogva, mintha egy erőtlen öregembert támogatna.

— Gyere, fiam… menjünk… hazaviszlek…

Gergő engedelmesen mozdult. Anyjába kapaszkodva, bizonytalan léptekkel indult az ajtó felé. Ketten mentek ki: anya és fia, összefonódva abban a fojtogató, beteg kötelékben, amelyből egyikük sem akart igazán szabadulni. Az ajtó halkan záródott be mögöttük.

A lakásban teljes csönd maradt. De ez már nem a veszekedés után visszamaradó, feszült némaság volt. Ez a csend a megszabadulás csendje volt.