Közelebb lépett, és mintha vele együtt a levegő is nehezebb lett volna a nappaliban. Gergő továbbra sem mozdult. Tökéletesen belehelyezkedett abba a szerepbe, amelyet az anyja olyan készségesen kínált fel neki.

— Ha odaadtad volna neki a saját autódat, egy normális, megbízható kocsit, akkor semmi ilyesmi nem történik! — folytatta Erzsébet egyre hangosabban. — De neked muszáj volt megmutatnod, ki az úr a háznál! Muszáj volt megaláznod! Rákényszerítetted, hogy az én régi autómmal menjen!

— Az ön régi autója teljesen rendben van — mondta Eszter nyugodtan. — És ennek semmi köze ahhoz, hogy a fia nem tud mértéket tartani az alkohollal. Ahhoz meg még kevésbé, hogy ittasan is képes volán mögé ülni.

— Ezt nem mered! — csattant fel Erzsébet. — A te kocsiddal biztosan nem lett volna semmi baj! Annak jobb a fékrendszere, újabb, biztonságosabb! Azt mindenki észreveszi az úton, azt elengedik! Az én öreg autómra meg rá sem hederít senki! A parkolóban ment neki egy másik kocsinak, mert nem érezte a méreteit! Hozzászokott a jóhoz, te pedig szándékosan elvetted tőle!

A vád olyan képtelen volt, hogy Eszter egy pillanatra még válaszolni sem tudott. Nem azt rótták fel neki, hogy nem asszisztált egy részeg ember felelőtlen döntéséhez. Hanem azt, hogy nem biztosított elég kényelmes eszközt a szabályszegéshez.

— Igaza van anyának… — szólalt meg ekkor Gergő, továbbra is csukott szemmel. A hangja fakó volt, nyafogós és önsajnálattal teli. — Direkt csinálta. Egyszerűen gyűlöl engem.

Eszter azonnal felismerte a mozdulatotlan áldozati póz mögött a régi, jól bevált módszert. Gergő nem vitatkozott, nem magyarázkodott, csak beledobott egy újabb marék száraz gallyat a tűzbe, hogy az anyja még nagyobb lánggal támadhasson tovább.

— Hallod ezt?! — fordult felé Erzsébet diadalmas felháborodással. — Hallod, mit mond a fiam? Csapdát állítottál neki! Szándékosan rendezted így! Azt akartad, hogy az én autómmal törje össze magát, miközben a tiéd szépen, sértetlenül áll az ablak alatt! Tudtad, hogy céges rendezvényre megy. Tudtad, hogy inni fog. És mégis ezt akartad. Azt akartad, hogy így végződjön!

Erzsébet már egészen közel állt Eszterhez, szavai szinte az arcába csapódtak. Az arca kivörösödött.

A szemében ott parázslott az a vak, ösztönös düh, amellyel az anyafarkas veti magát bárkire, aki a kölykét fenyegeti. Eszter végigmérte őket: a fotelben roskadozó, harmincéves „kisfiút” és mellette a harcra kész, tajtékzó őrzőjét. A tekintetéből ekkorra minden védekezés eltűnt.

Csak valami tiszta, metsző hidegség maradt benne. Egyetlen szó nélkül kivárta, amíg Erzsébet kifogy a vádakból, végighallgatta az utolsó indulatos mondatig, aztán lassan rájuk emelte a szemét. A jelenet, amelyet ők rendeztek, lezárult. Most valami egészen más következett.

Eszter felállt a kanapéról. Nem kapkodott, nem mozdult fenyegetően, mégis volt a mozdulatában olyan végérvényesség, hogy Erzsébet akaratlanul is hátrébb húzódott egy fél lépést. Eszter hangja nem lett hangosabb. Úgy nézett az anyósára, mintha egy kiszámítható, de értelmetlen jelenséget figyelne.