— Örülök, hogy sikerült megoldanod, Gergő — mondta végül, még mindig anélkül, hogy ránézett volna. — És örülök az édesanyádnak is.

Azzal kisétált a konyhából, magára hagyva őt apró, hangos győzelmével. Gergő még néhány másodpercig élvezte a helyzetet, aztán bement a szobába, leemelte a frissen kivasalt inget a vasalódeszkáról, és öltözni kezdett.

Akkor még azt hihette, ügyesen megnyerte a pillanatnyi játszmát: elérte, hogy Eszter elnémuljon, és a fuvar kérdését is valahogy elintézte. Mégis, valahol mélyen, a gondolatai mögött ott kaparászott egy rossz előérzet. Mintha nem győzött volna, hanem épp ellenkezőleg: elveszített volna valamit, ami sokkal nagyobb jelentőségű annál, mint amit akkor fel tudott fogni.

Éjfél már régen elmúlt, de Eszternek esze ágában sem volt aludni. A nappaliban ült, az ölében nyitott könyvvel, csakhogy egyetlen sort sem olvasott belőle. A lámpa sárgás fénye végigsimított a papíron, a betűk azonban üres jelek maradtak, nem álltak össze értelmes mondatokká. Eszter csak figyelt. Hallgatta a lakás éjszakai neszeit, és várt. Nem tudta, milyen alakban érkezik meg az elkerülhetetlen, de abban biztos volt, hogy meg fog érkezni.

Előbb halk, tompa kaparászás ütötte meg a fülét az előszoba felől. Aztán bizonytalan motoszkálás következett, ügyetlen csoszogással. A kulcs hosszú másodpercekig kereste a zár nyílását, fémesen koccanva ide-oda. Végül felhangzott a jól ismert kattanás, és az ajtó lassan kinyílt.

Gergő állt a küszöbön.

Az eső teljesen átáztatta. A haja nedves tincsekben tapadt a homlokára, a reggel még gondosan kivasalt, drága inge pedig most gyűrött, formátlan rongyként lógott rajta. Részeg volt, ez első pillantásra látszott. De nem az a harsány, könnyelmű vagy kötekedő részegség ült rajta, amelyet Eszter már ismert. Ez valami más volt: a kudarcba fulladt este keserű mámorossága. Egy összecsuklott ember látványa.

Gergő belépett, de nem nézett Eszterre. Szó nélkül odabotorkált az asztalhoz, benyúlt a zakója belső zsebébe, és előhúzott egy négyrét hajtott, meggyűrt papírt. Ledobta a dohányzóasztal üveglapjára.

Jegyzőkönyv volt.

A fehér nyomtatványon kék tintás sorok sorakoztak, és a félhomályban az egész inkább emlékeztetett halotti bizonyítványra, mint egyszerű hivatalos iratra.

Eszter nem nyúlt érte. Nem mozdult. Csak Gergőt figyelte, ahogy görnyedt háttal a fotelbe ereszkedik, majd hátrahajtja a fejét, mintha minden ereje elhagyta volna. Egyetlen szó sem hagyta el a száját.

Ekkor azonban az ajtóban feltűnt valaki más is.

Erzsébet állt ott, kabátja szétcsúszva a vállán, arcán kemény, elszánt kifejezéssel. Úgy festett, mint egy parancsnok, aki késve érkezett meg egy elvesztett ütközet helyszínére, és most bűnbakot keres. Beljebb lépett, maga mögött becsukta az ajtót, de a kabátját sem vette le. Tekintetét azonnal Eszterre szegezte.

— Most boldog vagy? — kérdezte élesen. A hangjában nem volt valódi kérdés, csak ítélet.

Eszter lassú mozdulattal összecsukta a könyvet, és maga mellé tette a kanapéra.

— Minek kellene örülnöm, Erzsébet?

— Ennek az egésznek! — Erzsébet széles mozdulattal körbemutatott a szobán, majd a fotelben ülő fiára bökött, aki lehunyt szemmel játszotta a megtört áldozatot. — Pontosan ezt akartad, nem? Eddig hajszoltad szegényt! Nézd meg, mit tettél vele!