Elhallgatott, nyilván az anyját hallgatta. Eszter közben olyan alapossággal törölte át a már eleve tiszta konyhapultot, mintha valóban lenne rajta valami eltüntetendő folt. Közben pontosan maga elé tudta képzelni, mit mondhat Erzsébet a vonal túlsó végén. Valami olyasmit, hogy Eszter teljesen elkanászodott. Hogy nem értékeli, milyen jó férje van. És természetesen elhangozhatott a régi, elmaradhatatlan mondat is: „én ezt előre megmondtam”. Eszter számára ez a jelenetkönyv már fájdalmasan ismerős volt, annyira, hogy szinte émelygett tőle.

— Pontosan! Én is ezt próbálom neki elmagyarázni! — kapott erőre Gergő. — Hogy ez megalázó! Hogy most úgy kell itt állnom, mint valami szerencsétlen… Nem, képzeld, nem! Azt mondja, hívjak taxit. Azt mondta, nem adja oda. Soha. Egyáltalán nem.

Föl-alá kezdett járkálni a konyhában. Egyik faltól a másikig ment, aztán vissza, akár egy bezárt állat, amelynek egyetlen menekülési útvonala a füléhez szorított telefon. Időnként villámló, sértett pillantásokat vetett Eszter hátára, de a nő nem fordult meg.

Eszter olyan volt számára, mint egy néma fal, amelyről minden indulata visszapattan. Ez még jobban hergelte. Gergőnek közönség kellett volna a felháborodásához, taps vagy legalább reakció, de a legfontosabb néző látványosan kivonult az előadásból.

— Hogy miért? Hát mert csak! — csattant fel. — Előszedte megint azt a régi ügyet… Igen, a jogosítványosat… Ugyan már, anya, hát kivel nem történhet ilyesmi? — Szabad kezével ingerülten legyintett, mintha egy zümmögő rovart próbálna elhessegetni. — És most ezzel jön! Úgy kapaszkodik bele, mintha legalábbis az élete értelmét vettem volna el tőle!

Eszter kinyitotta a hűtő ajtaját, kivett belőle egy pohár joghurtot, lehúzta róla a fóliát, és keresett egy kanalat. Az ablak mellé állt, és ott evett, továbbra is kifelé nézve. Odakint közben rákezdett az eső. A vízcseppek apró, egyenletes koppanásokkal verték a fém párkányt, közönyös aláfestést adva Gergő panaszos monológjához.

— A tiédet? Anya, ezt most komolyan mondod? — Gergő hangjában hirtelen egészen más árnyalat jelent meg. Megkönnyebbülés, majd rögtön utána a diadal első csillanása. Megállt a konyha közepén, és szinte felragyogott az arca. — Persze, azonnal megyek! Be fog indulni, miért ne indulna? Anya, te most tényleg kihúzol a bajból! Köszönöm! Puszillak, mindjárt ott vagyok!

A hívást lezárta, aztán a telefont keményen az asztalra dobta. A műanyag élesen csattant a fa lapon, a hangja kihívóan hasított bele a konyha csöndjébe. Gergő Eszterre nézett, aki éppen a kiürült joghurtospoharat ejtette a szemetesbe.

A tekintetében győztes elégedettség villant. Ezt a menetet, legalábbis saját megítélése szerint, megnyerte. Talált megoldást. Bebizonyította Eszternek, hogy nem ő szabja meg a világ rendjét, és hogy akad még valaki, aki kész mellé állni.

— Látod? — mondta fölényesen. — Azért nem minden ember olyan, mint te. Vannak még normálisak is. Olyanok, akik szeretnek, segítenek, és nem csak akadályokat raknak az ember elé.

Úgy beszélt, mintha erkölcsi magaslatról osztaná az ítéletet. Várta, hogy Eszter visszaszóljon, hogy legalább egy félmondattal beszálljon a vitába. A nő azonban csak csendben becsukta a szekrény ajtaját.