— Nem — felelte. — Nem vezeted az autómat. Ma sem. Máskor sem.

Az utolsó mondatot alig emelte meg, mégis erősebben hatott, mint bármilyen kiáltás. Véglegesség volt benne. Olyan pont, amely egy hosszú, fájdalmas mondat végére kerül.

Gergő arca lassan vörösbe váltott. Az a gondosan őrzött önuralom, amelyre annyira büszke volt, szemmel láthatóan repedezni kezdett.

— Te teljesen megbolondultál? — sziszegte. — Mégis hogy menjek taxival a céges bulira? Mint valami nincstelen szerencsétlen? Az egész osztály előtt? Pont ezt akarod, ugye? Direkt csinálod. Azt akarod, hogy nevetségessé tegyél mindenki előtt.

Nem ordított, de a hangja remegett a visszafojtott dühtől. Úgy beszélt vele, ahogy mindig, amikor érezte, hogy a helyzet kicsúszik a kezéből. Ez volt a bevált módszere: mindent személyes támadássá torzítani, hogy a másik fél magyarázkodni kezdjen, védekezzen, engedjen.

Eszter azonban nem magyarázkodott. Nem próbálta meggyőzni, nem sorolta újra az érveket. Csak nézte őt némán, és hagyta, hogy a mondatai súlytalanul hulljanak a konyha csendjébe. Hagyta, hogy Gergő kifújja magából a mérgét.

Amikor a férfi végül elhallgatott, és nehéz levegőt véve meredt rá, Eszter olyasmit tett, amire ő láthatóan nem számított. Felemelte az asztalról a telefonját, és felé nyújtotta. A szája sarkában egy alig észrevehető, keserű mosoly jelent meg.

— Tessék — mondta ugyanolyan nyugodtan. — Hívd fel az anyádat. Hátha ő kölcsönadja neked azt a rozoga kocsiját.

Gergő mozdulatlanná dermedt. Előbb a felé nyújtott telefonra nézett, aztán Eszter arcára, mintha nem tudná azonnal feldolgozni, mekkora gúny lapul a mondat mögött. Eszter nem engedte le a kezét. A tekintete még keményebbé vált.

— Csak azt ne felejtsd el megemlíteni neki, hogy jogosítványod sincs.

Gergő ekkor durván kirántotta a telefont Eszter kezéből.

Úgy szorította a készüléket, mintha puszta kézzel akarná összeroppantani. Az ujjai ideges, kapkodó mozdulatokkal siklottak végig a kijelzőn; nem kellett keresgélnie a számot, kívülről tudta. Eszter közben higgadtan felállt, magához vette a csészéjét, és a mosogatóhoz lépett. A mozdulatával szinte látványosan hátat fordított neki. Az első jelenet lezárult. Most következett a második.

— Anya, én vagyok — szólalt meg Gergő.

Az előbbi haragos, éles hangja egyetlen pillanat alatt átalakult. Lágyabb lett, panaszosabb, szinte gyerekesen esdeklő. Olyan tónus volt ez, amelyet kizárólag az anyjának tartogatott.

Eszter nagyon jól ismerte ezt a hangot. Nem először hallotta. Egy sértett kisfiú beszélt így, akit valaki megbántott a játszótéren, és aki azonnal ahhoz rohan, akiről biztosan tudja: bármi történt is, feltétel nélkül neki ad majd igazat. Eszter lassan a csap alá tartotta a csészét, kiöblítette, a szárítóra tette, majd nyugodtan leakasztott egy konyharuhát.

Egyáltalán nem kapkodott. Minden mozdulata kimért volt, már-már szertartásos. Mintha egy másik, csendesebb világban létezne, ahová Gergő telefonos panaszkodásának lármája nem érhet el.

— Nem, nincs baj… vagyis majdnem nincs — folytatta Gergő a telefonba. — Azért hívlak, mert ma van a céges rendezvényem. Ki kell mennem a városon kívülre. Eszter meg cirkuszt csinált, és nem hajlandó odaadni a kocsikulcsot.