„Abba az autóba te nem ülsz be. Soha.” Eszter hidegen, megmásíthatatlan határozottsággal közölte
Szánalmas, megbánás nélküli önzés ez.
— Az, hogy jelenleg nincs saját autód, kizárólag a te bajod, kedvesem. Te döntöttél úgy, hogy részegen volán mögé ülsz, miközben a lábadon is alig álltál. Úgyhogy az én kocsim kulcsát ne is keresd. Abba az autóba te nem ülsz be. Soha.
— Add a kulcsot, el kell mennem az üdülőbe — vetette oda Gergő, fel sem pillantva abból, amit éppen csinált.
A vasaló talpa alatt sisteregve csapott fel a gőz, és eltüntette az utolsó makacs ráncot is a hófehér ing gallérjáról. Gergő szándékosan ráérős, kissé lenéző mozdulatokkal dolgozott, mintha már önmagában az is rendkívüli teljesítmény volna, hogy egyáltalán kivasalja a saját ruháját. Nem kérésnek szánta a mondatot. Inkább utasításnak hangzott, olyannak, mint amikor az ember kipipál egy pontot a reggeli teendők közül.
Eszter a konyhaasztal mellett ült, és lassan ivott a kávéjából. Nem fordította felé a fejét. A tekintete az ablakon túlra tapadt, a borongós udvarra, ahol a szemerkélő eső apró, fényes pöttyöket hagyott a parkoló autók tetején.
— Hívj taxit — mondta halkan.
A hangja teljesen sík volt. Se ingerültség, se él, se bizonytalanság nem rezdült benne. Csak egyetlen szó, amely úgy hullott közéjük, mintha semmi különösebb jelentősége nem volna.
A vasaló zúgása megszűnt. Gergő kikapcsolta, aztán tompa koppanással letette a vasalódeszkára. Lassan megfordult. Az arcáról, amelyen az előbb még magabiztos fölény ült, apránként eltűnt a nyugalom.
— Tessék? Milyen taxi? — kérdezte úgy, mintha Eszter valami elképesztő ostobaságot mondott volna. — Ott van a kocsi az ablak alatt.
— Az én kocsim van ott — pontosított Eszter, és közben óvatosan visszahelyezte az üres csészét az alátétre. A porcelán csattanása szinte túl hangosnak tűnt a reggeli csendben. Csak ekkor nézett rá. Egyenesen, kihívás nélkül, de megmásíthatatlan határozottsággal. — A sajátodat te tekerted fel egy oszlopra, amikor ittasan vezettél. A jogosítványodat pedig bevonták. Vagy már nem emlékszel?
— És akkor mi van? Ilyen bárkivel megtörténhet! Most nincs autóm, úgyhogy viszem a tiédet.
— Nem. Az, hogy neked most nincs kocsid, a te következményed, Gergő. Te ültél volánhoz úgy, hogy józanul gondolkodni sem tudtál. Az én autómat nem kapod meg. Még egyszer mondom: nem fogsz beleülni.
Eszter minden egyes szót lassan, pontosan ejtett ki, mintha nem vitatkozna, hanem határozatot olvasna fel. Nem volt a hangjában szemrehányás, nem vibrált benne indulat sem. Csupán száraz, kellemetlen tények sorakoztak egymás után, olyanok, amelyeket nem lehetett egy vállrándítással eltüntetni.
A konyhában sűrűvé vált a levegő. Gergő odalépett az asztalhoz, és fölé hajolt. Nem ért hozzá, mégis az egész testtartása fenyegetésként nehezedett rá. Nagy termetű, erős férfi volt, és megszokta, hogy a puszta közelsége elég ahhoz, hogy mások engedjenek.
— Eszter, ne kezd ezt — mondta fogai között. — Azt mondtam, kérem a kulcsokat.
Eszter nem húzta hátrébb a székét, nem simult a támlához, nem próbált kitérni előle. Egyszerűen felnézett rá. A szemében nem félelem ült, hanem valami hideg, távoli kimerültség. Mintha ugyanezt a jelenetet már túl sokszor végignézte volna, csak mindig más szavakkal, más helyszínen, más ürüggyel.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz