— Pontosan. Te jó ég — sóhajtott Márk nehézkesen.

— És most mit akar Erika? Mit vár tőled?

— Azt, hogy én vegyem a hátamra az egészet, mert hát a fia vagyok. Azt szeretné, hogy a lakását írassuk át rám, az adóssággal együtt. És nem áll meg ennyinél, mert még azt is kitalálta, hogy—

— Megvan! — kiáltotta Réka hirtelen, és diadalmasan kirántott a szekrény mélyéről egy széles, fekete övet.

Ugyanebben a pillanatban megszólalt a telefonja.

— Igen, Eszter… Már itt vagy? Rendben, megyek! Igen, egy perc és lent vagyok!

Gyorsan bontotta a hívást, majd kapkodva pakolni kezdte a táskáját.

— Ne haragudj, drágám…

— Semmi baj. Tudom, menned kell.

— És… mit akar még? — kérdezte Réka, miközben begyűrte az övet a fellépős táskájába.

Márk egy pillanatig hallgatott, aztán kimondta:

— Azt akarja, hogy te is segíts neki.

— Úgy, hogy válj meg a lakásodtól, és abból segítsük kihúzni őt az adósságból. Mi meg addig beköltöznénk hozzá, amíg össze nem gyűlik annyi pénzünk, hogy saját otthont vegyünk. Nagyjából ez az elképzelése… de én pontosan tudom, hogy ez…

Márk észre sem vette, melyik pillanatban fagyott le Réka arca. Az iménti lágyság eltűnt róla, mintha egyetlen mozdulattal letörölték volna. A tekintete hideggé, keménnyé, szinte idegenné vált.

— Hogy mit találtatok ki te meg a drága anyukád? — kérdezte dermesztően nyugodt hangon. — Azt, hogy az ÉN lakásomat adjuk el, hogy én fizessem ki egy idegen ember tartozásait?

— Tessék? — Márk elsőre mintha nem is értette volna, mit hall.

— Nagyon jól hallottad! — vágta rá Réka, miközben ideges mozdulatokkal belebújt a cipőjébe. — Én a saját otthonomat soha, érted, soha nem fogom feláldozni azért, hogy másoknak kényelmesebb legyen az életük! Ezt vésd az eszedbe, Márk! És add át szépen az édesanyádnak is! Elég sokáig nyeltem le, ahogy viselkedik velem, meg azt a lekezelő, megalázó hangnemet, amit folyton megenged magának. De innentől…

— Tudtam, hogy nemet mondasz! — sietett közbevágni Márk, kétségbeesetten próbálva csillapítani a helyzetet. — Én sem gondolom, hogy ez a mi ügyünk! Azok az adósságok az ő adósságai, nem a mieink. Ráadásul nekem még tulajdonrészem sincs abban a lakásban, tehát…

— Akkor mégis minek hoztad ezt fel nekem? — fordult felé Réka teljes testével. — Miért kellett ezt elmondanod? Azért, hogy felhúzz? Vagy abban reménykedtél, hogy majd megsajnálom? Hogy azonnal rohanok vevőt keresni a saját lakásomra?

— Csak el akartam mesélni, mi történt anyával — magyarázta Márk gyorsan. — Hogy hogyan jutott idáig. És teljesen melletted állok, bárhogy döntesz! Ezt te is tudod. Mindig támogatlak, mindenben. Csak…

— Nincs semmiféle „csak” — szakította félbe Réka. — Ez az ő gondja. Az ő döntései vezettek ide, az ő életének következménye. Most már oldja meg úgy, ahogy tudja, ha korábban nem volt annyi esze, hogy megállítsa ezt az egészet.

— De ha eladja a lakását, vagy ha a bank viszi el, akkor esetleg idejöhetne egy időre…

— Azt csak a holttestemen át! — robbant ki Rékából. — Ide nem költözik be. Még pár éjszakára sem. Menjen ahhoz a férfihoz, aki miatt mindez lett, vagy ahová akar, de ebbe a lakásba biztosan nem teszi be a lábát!