— Nekem a feleségedtől mindössze egyetlen dolog kell: adja el a lakását — mondta Erika olyan tisztán és kimérten, mintha előre megírt szöveget olvasna fel. — Semmi másra nincs szükségem tőle. Aztán mehet, amerre lát.

Márk keserűen elmosolyodott. Hát persze. Végre kimondta.

— Pontosan erről beszélek, anya. Te nem embereket látsz magad körül, csak a saját ügyeidet. A saját gondjaidat. Mindenki más csak eszköz neked.

— És miért kellene másképp lennie? — Erika hangja élesebbre váltott. — A drága feleséged még fel sem hív! Egy üzenetet sem küld! Meg sem kérdezi, élek-e, halok-e! Lehet, hogy segítségre volna szükségem, de ő…

— Ha segítség kell, engem hívsz fel — vágott közbe Márk. — Rékának pedig megvannak a saját szülei.

— Most már a mi nevünket viseli! A MIÉNKET! — Erika tenyere nagyot csattant az asztalon. — Ez azt jelenti, hogy a mi családunkhoz tartozik! És kötelessége azt tenni, amit én mondok! Nem pedig ezek szerint az új, kitalált szabályok szerint élni, amiket ti fiatalok olyan büszkén magatoknak gyártottatok!

— Istenem… — Márk mélyet sóhajtott. Ennyi volt. Ezen a ponton megértette: őt nem lehet meggyőzni. Soha.

— Mi az, hogy „istenem”? Talán nincs igazam? A te nagyanyáid, mind a ketten, bottal kergettek volna meg engem, ha így mertem volna viselkedni! Most meg…

— Pont ez a baj, anya! — Márk hangja megremegett, de nem a félelemtől. — Te ott ragadtál valahol a múltban, és azt akarod ráerőltetni a jelenre. A saját terheidet rám pakolod. Pontosabban rám és Rékára.

— Te a fiam vagy! — húzta ki magát Erika sértett méltósággal. — Neked kötelességed segíteni rajtam! Az meg, hogy megnősültél, a te döntésed volt. Maradhattál volna velem, akkor most nem tartanánk itt. Nem kellett volna jelzáloggal terhelnem a lakásomat. Te biztosan megakadályoztad volna…

— Persze, mert az aztán csodás felállás lett volna! — csattant fel Márk. — Te, én meg az aktuális volt pasid. Igazi álomcsalád.

— Velem így nem beszélsz! — sziszegte Erika. — Inkább menj szépen haza, és közöld azzal a kis feleségeddel, hogy kezdje előkészíteni a lakást az eladásra. Már ha egyáltalán otthon találod, és nem rohant el megint valamelyik fellépésére…

Márkban ekkor valami a végsőkig megfeszült, mintha az utolsó, még tartó belső kapocs is recsegni kezdett volna.

Mintha akkor pattant volna el benne valami végérvényesen.

— Nem fogja pénzzé tenni a lakását, anya… — szólalt meg Márk tompán. — Egyszerűen nem fogja.

— Akkor mégis mire való vagy te?! — robbant ki Erikából, már-már sikoltva. — Beszéld rá! Törd meg az ellenállását! Ha másképp nem megy, kényszerítsd ki belőle! Vagy azt szeretnéd, hogy mindaz, amit egy élet alatt felépítettem, egyetlen pillanat alatt semmivé váljon?

Ez volt az a pont, ahol Márkban elnémult minden józan érv. Pontosan tudta, hogy az anyja innen már nem hátrálna. Úgy menne előre, mint egy páncélos, bármin és bárkin keresztül. És ha most felajánlaná neki, hogy költözzön hozzájuk, Erika pillanatok alatt darabokra szedné az ő házasságát is — ahogyan a saját életét már sikerült szétforgácsolnia.