— Vissza — mondta végül. — Amikor biztos leszek benne, hogy nem lesznek többé éjszakai egyezkedések.

A következő három napban Erika nem jelentkezett.

Ez önmagában is rendkívüli eseménynek számított, mert az anyósa soha nem bírt ki egy teljes napnál többet szó nélkül. Bármilyen vita történt is, másnap reggel rendszerint már újra telefonált, mintha mi sem történt volna, és előállt valami friss történettel a vérnyomásáról vagy a szomszédokról. Most azonban semmi. Benedek ettől egészen kifordult önmagából. Újra meg újra felvette a mobilját, megnézte a kijelzőt, aztán visszatette az asztalra.

Nóra figyelte, és közben arra gondolt: hát így működik. Erika nemcsak kiabálással tudott nyomást gyakorolni, hanem hallgatással is. Sőt, Benedek számára az anyja csöndje rosszabb volt bármilyen jelenetnél. Azt üzente: annyira megbántottál, hogy még beszélni sem akarok veled. Benedek pontosan értette ezt. Erika pedig pontosan tudta, hogy érti.

A negyedik napon Benedek feladta. Ő hívta fel.

Nóra a másik szobában dolgozott. A monitoron táblázatok, számok és grafikonok világítottak. Lehalkította a hangszórót, és fülelni kezdett. Nem ment az ajtóhoz, csak a falon átszűrődő mondatfoszlányokat kapta el.

— Anya, hogy vagy ott?… Aggódom érted… Anya, kérlek, ne hallgass így…

Aztán hosszú szünet következett. Erika beszélt.

Utána ismét Benedek hangja hallatszott, ezúttal halkabban:

— Értem… Értem, anya… De ezt nem tudom megtenni…

Nóra visszafordult a táblázataihoz.

Este elmentek bevásárolni. Átlagos augusztusi este volt: a szupermarket tíz perc autóútra, az udvarból kifelé már torlódás, az aszfalt még ontotta magából a nappal összegyűjtött meleget. Benedek vezetett, és hallgatott. Nóra az ablakon át nézte a várost: poros volt, túlhevült, és abban a különös augusztusi fényben úszott, amikor a nap már nem éget igazán, mégis elvakítja az embert.

— Azt mondta, hogy az anyám ellenében a feleségemet választottam — mondta végül Benedek, anélkül hogy levette volna a szemét az útról.

— Tudom.

— És hogy mostantól idegen vagyok neki.

— Ez el fog múlni — felelte Nóra. — Mindig elmúlik.

— Te nem ismered őt.

— Benedek, négy éve ismerem. — Nóra felé fordult. — Emlékszel, amikor nem mentél el a születésnapjára, mert Szolnokon voltunk? Akkor is azt mondta, hogy idegen lettél neki. Amikor nem adtál pénzt az előszobája felújítására, ugyanezt mondta. Amikor az esküvő után nem hívtuk azonnal hozzánk lakni, akkor is ez volt: idegen vagy, elárultál, magamra hagytál. És minden egyes alkalommal felhívott a következő héten.

Benedek bekanyarodott a parkolóba, leállította a motort, de nem szállt ki rögtön. A kormányt nézte, mintha azon keresné a választ.

— Ettől még magányos.

— Nem vitatom — bólintott Nóra. — Éppen ezért ajánlottam fel egy normális megoldást. Eladja a lakását, ideköltözik. Mi segítünk keresni, segítünk a költözésben, találkozunk vele. Ez korrekt.

— Ő nem akarja eladni.

— Tudom, mit nem akar. Azt szeretné, ha ott is megmaradna neki minden, és itt is kapna valamit. A mi pénzünkből. — Nóra kinyitotta az ajtót. — Gyere, még vacsorát is kell főznünk.