— Anya, várj egy pillanatot. — Benedek Nóra felé nyújtotta a telefont.

Nóra meglepődött. Erre nem számított. Átvette a készüléket.

— Jó napot, Erika.

A vonal másik végén egy pillanatra elakadt a szó. Aztán Erika hangja azonnal megváltozott: puhább lett, szinte kedveskedő.

— Nórácska! Jaj, nem is tudtam, hogy ott vagy mellettünk. Ne haragudj, kérlek.

hogy ilyen korán zavarunk, csak hát nálam most előállt egy kis helyzet…

— Hallottam — felelte Nóra egyenletes hangon. — Tegnap éjjel én sem aludtam.

A vonal túloldalán most hosszabb csönd támadt.

— Erika, megértem, hogy szeretne közelebb kerülni a fiához. Ez teljesen természetes vágy. De Benedekkel mi nem vagyunk abban a helyzetben, hogy lakást vegyünk önnek. Az a pénz a mi családi otthonunk önereje. Három éven át raktuk félre.

— Jaj, Nórácska, hát nem örökre kérem! Később visszaadom, amint rendbe jövök…

— Benedeknek azt mondta, hogy a saját lakását nem akarja eladni. Hogy maradjon csak meg.

Újabb hallgatás következett. Ez már egészen másféle csönd volt: olyan, amilyen akkor ül rá a beszélgetésre, amikor valakit rajtakapnak.

— Hát honnan tudhatnám előre, hogyan alakul majd minden…

— Mi sem tudhatjuk — mondta Nóra továbbra is nyugodtan, már-már barátságosan. — Ezért azt javaslom, legyen így: eladja az ottani lakását, mi pedig segítünk itt keresni valamit, ami belefér az ön keretébe. Együtt átnézzük a hirdetéseket, együtt megyünk el megnézni a lakásokat. Ez így tisztességes.

— Ez egyáltalán nem tisztességes! — Erika hangjából egy szempillantás alatt eltűnt minden kedvesség. — Talán adjam el az utolsó biztos pontomat is?! Benedek, hallod te, miket mond nekem a feleséged?

Benedek az ablaknál állt, és az üveget bámulta.

— Hallom, anya.

— És?! Ezt hagyod? Hagyod, hogy a feleséged így beszéljen az anyáddal?

— Anya… — kis szünetet tartott. — Nórának igaza van.

A telefonban teljes lett a némaság. Nóra szinte a bőrén érezte, ahogy a másik oldalon valami átrendeződik, ahogy Erika új támadási irányt keres.

— Szóval így állunk. Akkor a feleséged fontosabb, mint az anyád. Én az egész életemet rád tettem fel, mindent érted csináltam, te meg…

— Anya, ezt ne.

— Ne?! Éjszakákon át nem alszom, szúr a szívem, te meg csak annyit mondasz, hogy ne?!

Benedek kivette Nóra kezéből a telefont.

— Anya, este visszahívlak. — Azzal megszakította a hívást.

A konyha közepén maradtak. Odakintről beszűrődött a város tompa zaja, valahol az udvaron gyerekek nevettek, egy galamb pedig újra meg újra nekirepült kívülről az ablaknak, mintha képtelen volna felfogni, miért nem lehet átszállni az üvegen.

— Nem fogja ennyiben hagyni — szólalt meg Benedek halkan.

— Tudom.

— Mindennap telefonálni fog. Azt fogja mondani, hogy elhagytam.

— Ezt is tudom.

Benedek ránézett. Aznap reggel először nézett rá igazán: nem a padlót, nem a falat, nem valami távoli pontot figyelt, hanem őt.

— Visszautalod a pénzt a közös számlára?

Nóra egy pillanatig gondolkodott. Odakint perzselt az augusztusi hőség, a sarokban álló ventilátor lustán kavarta a forró levegőt, valahonnan egy csap csöpögött — már napok óta rá akarta venni magát, hogy szerelőt hívjon.