A szupermarketben hűvös volt és zsúfoltság. Esti csúcsidő: telepakolt bevásárlókocsik, gyerekek a csokis polcok előtt, fáradt pénztárosok a kasszáknál. Szótlanul haladtak a sorok között. Mindketten tették a kosárba a maguk dolgait: Nóra paradicsomot választott, Benedek kenyeret emelt le a polcról; Nóra a sajt csomagolásán kereste a lejárati dátumot, Benedek ásványvizet válogatott. Hétköznapi élet volt ez. Különösen hétköznapi, ahhoz képest, ami körülöttük zajlott.

A tejtermékes pultnál Benedek egyszer csak megállt.

– Nóra… Ezt meg kellett volna beszélnem veled. Már akkor, amikor először felhívott, még a múlt héten. Régóta forgatta a fejében ezt az egészet, én pedig… abban bíztam, hogy majd magától elcsendesedik.

Nóra leemelt egy kefirt a polcról, aztán ránézett.

– És miért hallgattad el?

– Mert pontosan tudtam, hová vezetne a beszélgetés. – Benedek alig észrevehetően megvonta a vállát. – Te nemet mondanál, ő rám nehezedne, én pedig ott állnék kettőtök között. Ezért húztam az időt.

– És így jobb lett?

Erre nem felelt. Nem is volt szükség rá.

A kasszához érve kipakolták az árut a futószalagra. Benedek a kártyája után nyúlt, és ebben a teljesen hétköznapi mozdulatban – amelyet Nóra már százszor, ezerszer látott – hirtelen valami mély fáradtság tört rá. Nem harag volt. Nem is sértettség. Csak kimerültség. Négy éve figyelte, hogyan egyensúlyoz Benedek közte és az anyja között, és minden alkalommal remélte, hogy egyszer majd nem azért áll mellé, mert sarokba szorult, hanem mert így dönt. Magától. Felnőtt emberként.

Talán most mégis megtörténik.

Talán ez az alkalom elmozdít benne valamit.

Vagy talán nem.

Erika pénteken telefonált. Váratlanul, minden előzetes jelzés nélkül. Benedek épp a zuhany alatt volt, a telefonja az asztalon feküdt. Nóra meglátta a kijelzőt, és felvette.

– Nóra – szólalt meg az anyósa száraz hangon, a korábbi mézes kedvességnek nyoma sem volt benne. – Beszélnem kell veled.

– Hallgatom.

– Gondolkodtam. A lakáson. Az enyémen. Én… megnézem, mit lehet vele kezdeni. Talán kiadom egy időre, abból legalább bejön valamennyi pénz. De tudni akarom, hogy segítetek itt lakást keresni. Benedek ezt ígérte.

Nóra egy pillanatra elhallgatott. Az ablakon túlról beszűrődött az esti város zaja, valahol becsapódott egy kapu, a szomszédból halk zene szivárgott át.

– Ha ott eladja vagy kiadja a lakását, és itt keres magának másikat, segíteni fogunk. Ezt megígérem.

– Te. – Erika úgy ejtette ki ezt az egyetlen szót, mintha keserű íze volna. – Szóval most már te döntesz a családban.

– Benedekkel együtt döntünk – válaszolta Nóra higgadtan. – Éppen ezért mondom ugyanazt, amit ő mondana.

Csend következett a vonal túlsó végén.

– Jól van – morogta végül Erika. – Még átgondolom.

Aztán bontotta a hívást.

Benedek öt perccel később lépett ki a fürdőből, törölközővel a vállán. Elég volt Nóra arcára néznie, hogy megértse: történt valami.

– Anya hívott?

– Igen.

– És?

– Gondolkodik – mondta Nóra. – Ez már valami.

Aznap éjjel, amikor Benedek már aludt, Nóra kiment a konyhába. Vizet engedett magának, majd résnyire nyitotta az ablakot. Az augusztusi levegő már könnyebben áradt be, mint egy héttel korábban; az éjszakák lassan hűlni kezdtek, alig észrevehetően, de tagadhatatlanul. Közeledett a hónap vége. Nemsokára szeptember.