— Figyelj, én elmagyarázom…

— Hallgatlak.

Beszélni kezdett. Először akadozva, aztán egyre lendületesebben. Hogy az anyja egyedül van. Hogy betegeskedik. Hogy nem élhet így tovább. Hogy mégiscsak az édesanyja, és Nóra igazán megérthetné, hogy ő nem fordíthatja el egyszerűen a fejét. A mondatok sietve hullottak belőle, mintha előre betanulta volna őket, talán már hazafelé, a lépcsőházban végigpróbálta az egész beszédet.

Nóra csendben figyelte. Nem szakította félbe. Nézte a férjét, és közben arra gondolt, hogy négy évvel korábban egészen más szavakat mondott neki — ugyanezzel a gyors, meggyőző lendülettel. Akkor azt mondta, ők ketten egy csapat. Hogy együtt vannak. Hogy a döntéseket közösen hozzák meg.

— Benedek — szólalt meg végül, amikor a férfi levegőt vett —, most azt magyarázod, miért kell ezt megtenni. Engem viszont valami más érdekel. Miért kellett titokban intézni? Hajnali háromkor. Miközben én „alszom”.

Benedek elhallgatott.

— Ha odajöttél volna hozzám azzal, hogy anya nehéz helyzetben van, találjuk ki, mit lehet tenni, meghallgattalak volna. Leültünk volna, beszéltünk volna róla. Te viszont nem ezt választottad.

— Tudtam, hogy ellenezni fogod — morogta Benedek. Ebben az egyetlen mondatban benne volt minden: sértettség, kimerültség, és valami más is, amit Nóra magában egyszerűen gyávaságnak nevezett. — Te mindig ellenzed, ha anyáról van szó.

— Én azt ellenzem, ha a közös pénzünkről a hátam mögött döntenek. Ez nem ugyanaz.

Benedek felállt. Tett néhány lépést a konyhában, majd megállt az ablak előtt. Odakint az augusztusi hőség teljes erővel rátelepedett az udvarra; az aszfalt szinte csillogott a forróságtól.

— Ő ott egyedül van, Nóra. Fogalmad sincs, milyen ez.

— Nincs egyedül. Van lakása, vannak szomszédai, barátnői. Van mit eladnia, ha itt szeretne magának otthont venni. Csakhogy ő nem akarja eladni. Azt akarja, hogy te vedd meg neki. A mi pénzünkből. Az ő lakása pedig „majd áll addig”. Te is pontosan hallottad ezt, ahogy én.

Benedek megfordult. Az arca feszült volt, már-már dühös.

— Te talán fel is vetted az egészet?

— Nem. Egyszerűen nem aludtam.

Erika fél tizenegy körül telefonált.

Nóra a szobában volt, munkahelyi papírokat rendezgetett, vagy legalábbis úgy tett, mintha ezzel foglalkozna. Benedek a konyhában vette fel a hívást, és ezúttal nem csukta be maga mögött az ajtót. Talán nem volt rá ideje. Talán már ő is úgy érezte, felesleges.

— Na, kisfiam? Elintézted?

— Anya, itt most van egy kis gond…

— Miféle gond? Benedek, én egész éjjel le sem hunytam a szemem, felment a vérnyomásom százhatvanra, bevettem a gyógyszert, de még mindig rosszul vagyok. Te megígérted.

— Tudom, anya, de…

— Mi az, hogy de? Az anyád beszél hozzád. Az anyád! Vagy a feleséged már fontosabb, mint én? Mondd ki nyugodtan, megértem, én már megszoktam, hogy mindig én vagyok az utolsó…

Nóra kijött a szobából. Megállt a konyha küszöbénél, vállával az ajtófélfának támaszkodott, és ránézett Benedekre. A férfi észrevette, és valami megrezdült az arcán — nem lehetett eldönteni, félelem volt-e vagy inkább megkönnyebbülés. Olyan ember arca volt, aki végre letesz a földre valamit, amit túl régóta cipel.