Nem ment ki a folyosóra, nem csapott jelenetet. Felesleges lett volna. Az éjszakai veszekedés sosem tartozott a módszerei közé. Felkelt, ivott egy korty vizet az éjjeliszekrényen álló pohárból, ránézett az alvó férjére, majd visszafeküdt az ágyba.

Reggelig még volt ideje átgondolni mindent.

Hét órakor már a telefonjával ült. Benedek aludt; ha nem kellett munkába mennie, rendszerint kilenc előtt nemigen ébredt fel. Nóra nesztelenül kisurrant a konyhába, feltette a vízforralót, és amíg a víz melegedett, megnyitotta a banki alkalmazást.

Az átutalás alig háromnegyed perc alatt lezajlott.

Nem kapkodott. Teát töltött magának, citromkarikát tett bele, aztán leült az ablak mellé. Odakint a ház udvara lassan életre kelt: valaki kutyát sétáltatott, az első emeleten lakó idős férfi a szemeteszsákot cipelte, a galambok pedig fontoskodva lépegettek a járdaszegélyen. Augusztus volt. A levegő már kora reggel fülledten nehezedett a városra.

Benedek fél kilenc tájban bukkant fel. Kócos volt, álmos, és megint azt csinálta, amit mindig, amikor valami nem volt rendben: kerülte Nóra tekintetét. Morgott valami jó reggelt-félét, matatott a hűtőben, majd töltött magának egy pohár gyümölcslevet.

— Mész valahová? — kérdezte Nóra.

— Csak… el kell intéznem pár dolgot. Be kell ugranom a bankba.

Nóra bólintott. Nem nézett rá, inkább tovább figyelte az ablakon túli udvart. Benedek húsz perc múlva elindult, és nem sokkal később Nóra meghallotta, ahogy odalent becsapódik a lépcsőház ajtaja.

Negyven perc sem telt bele, megszólalt a telefon.

Nóra csak a harmadik csörgés után vette fel.

— Nóra. — Benedek hangja furcsán csengett. Halk volt, bizonytalan. — Nóra, mi történt a számlával?

— Semmi különös — felelte, és kortyolt a teájából. — Átvezettem a pénzt a saját számlámra.

A vonal túlsó végén csend lett.

— Miért?

— Benedek — mondta Nóra nyugodtan —, hajnali háromkor kimentél a folyosóra. Fél órán át suttogtál. Tényleg azt hitted, alszom?

A hallgatás annyira sűrűvé vált, hogy Nóra szinte hallani vélte, ahogy a férfiban minden összezuhan.

— Mindent hallottam. A garzonról, anyádról, arról is, hogy szerinted jobb, ha nekem nem szólsz. Mindent.

— Nóra…

— Ne vágj közbe. — Letette a csészét az asztalra. — Most két lehetőséged van. Az egyik: hazajössz, leülünk, és beszélünk. Normálisan. Felnőtt emberek módjára. Anyádról, a pénzről, mindenről. A másik: elmész egy közjegyzőhöz, és elkezdjük hivatalosan megosztani a vagyonunkat. Döntsd el.

Nem emelte fel a hangját. Éppen ettől volt az egész sokkal ijesztőbb.

Benedek húsz percen belül hazaért.

Nóra hallotta, ahogy felfelé jön a lépcsőn. Lassan lépkedett, mintha minden egyes fok külön erőfeszítést kívánna tőle. A kulcs tétován fordult el a zárban. Belépett az előszobába, levette a sportcipőjét, aztán megállt a konyha ajtajában. Úgy nézett Nórára, mintha valami olyasmit látna maga előtt, ami tegnap még ismerős és magától értetődő volt, ma reggelre viszont idegenné vált.

— Ülj le — mondta Nóra.

Benedek engedelmesen leült. A telefonját előbb az ölébe tette, aztán a zsebébe csúsztatta, majd újra elővette. A keze láthatóan nem találta a helyét.