Nóra lassan visszament a hálóba. Lefeküdt, és újra a mennyezetet kezdte bámulni, amelyen odakintről beszűrődő lámpafény mozgatta a levelek árnyékát. Az udvari lámpa éppen az ablakukra világított.

Még nagyjából húsz percig hallotta őket. Erika elemében volt: beszélt a szívéről, a vérnyomásáról, a fölötte lakó szomszédokról, az elviselhetetlen magányról, arról, hogy elszalad mellette az élet, miközben a fia rá sem gondol. Aztán amikor hosszabb csend következett, az anyósa hangja egyszerre halkabbá és célratörőbbé vált.

– Benedek, ne mondd, hogy nincs pénzetek a számlán. Tudom, hogy félretettetek. Mi olyan borzasztó abban, ha holnap kiveszed, és segítesz az anyádnak legalább egy kis garzonban? Nekem nem kell nagy lakás, én szerény vagyok. Az ittenit pedig egyelőre nem adnám el. Ki tudja, mit hoz az élet. Álljon csak meg.

Csend lett.

– Benedek?

– Anya, ez azért…

– Ez azért micsoda? Az anyád kér? Az baj, ha az anyád segítséget kér?

– Nem, dehogy baj, anyukám…

Nóra összeszorította a szemét.

Anyukám.

Kimondta ezt a szót, és Nóra már tudta, mi következik. Beleegyezés. Mindig ez következett. Benedek képtelen volt nemet mondani az anyjának; soha nem is tudott, ezt Nóra négy év alatt pontosan megtanulta. Ellenkezhetett egy kicsit, sóhajtozhatott, húzhatta az időt, de a vége mindig ugyanaz lett: megtette, amit Erika akart. Egyszerűen azért, mert különben anya sírt volna, és a síró anya Benedek számára egyenlő volt a világvégével.

– Jól van, anya. Rendben. Holnap utánanézek.

– Csak Nórának egyelőre ne szólj. Ő úgysem értené meg. Ismered.

– Ismerem, persze…

– Na, látod, ilyen az én okos fiam. Aludj, kisfiam.

Nóra hallotta, hogy Benedek még egy darabig a folyosón álldogál. Aztán lassan visszajött a szobába. Lefeküdt. Hosszú ideig hanyatt feküdt, mozdulatlanul.

Nóra sem mozdult.

Odakint csend volt, csak valahol egy tücsök ciripelt egyhangúan, makacsul. Augusztus volt: sűrű, fullasztó, szél nélküli éjszaka. Benedek fél óra múlva elaludt; Nóra a lélegzetén hallotta. Ő viszont ébren maradt. Feküdt, és gondolkodott.

Gondolkodni tudott. Ez volt a munkája is: elemzőként adatokkal, számokkal, összefüggésekkel foglalkozott. Megtalálni a logikát ott is, ahol első pillantásra semmi rendszer nem látszik. Apró jelekből kirakni a teljes képet. Végigszámolni, mi történik, ha az ember az egyik irányba indul el, és mi várható, ha a másikba.

Most is számolt.

A közös számlájukon majdnem hárommillió-hatszázezer forint volt. Három év szigorú spórolás, elmaradt nyaralások, olcsó élelmiszerek, újra meg újra megfoltozott ruhák eredménye. Egy háromszobás lakásra gyűjtöttek. Gyerekre gondoltak, nagyobb térre, jövőre. Benedek maga mondta nemegyszer: még egy év, és meglesz az önerő. Ő mondta. A szemébe nézett, és úgy mondta.

Most pedig hajnali háromkor azt suttogta a folyosón: „Holnap utánanézek.”

Nóra a plafont figyelte, és valami különös érzés kúszott végig benne. Nem harag volt; a harag egyszerűbb lett volna. Ez hidegebb volt annál. Olyan némasághoz hasonlított, amely közvetlenül egy nagyon fontos döntés előtt telepszik az emberre.