„Én itt lassan belepusztulok, te meg ott éled a saját kis életedet!” – Erika zokogva vádolta Benedeket a telefonban
Szívszorító és igazságtalan éjszakai kétségbeesés.
– Benedek, kisfiam, el sem tudod képzelni, milyen rettenetesen vagyok! – A hang úgy harsogott a telefonból, mintha két falon és egy becsukott ajtón át is tisztán hallatszana. – Teljesen egyedül vagyok, érted? Egyedül! A fölöttem lakók megint beáztatták a plafont, már válik le a tapéta. Szúr a szívem, ugrál a vérnyomásom, és még egy pohár vizet sincs, aki ideadjon!
Nóra mozdulatlanul feküdt az ágyban, tekintetét a mennyezetre szegezve. Az augusztusi hőség éjjel sem engedett: az ablak résnyire nyitva állt, de a szoba levegője mégis fülledt és nehéz maradt, mintha vihar előtt sűrűsödött volna össze. A telefon kijelzőjén 03:14 világított.
Benedek azt hitte, a felesége alszik. Óvatosan nyúlt a készülékért, vigyázva ült fel, szinte meg sem nyikkant alatta a matrac rugója, aztán lábujjhegyen kisurrant a folyosóra, és halkan behúzta maga mögött az ajtót. Már-már gyakorlottan csinálta. Csakhogy Nórát már a rezgés felébresztette, még azelőtt, hogy a férje egyáltalán felvette volna a hívást.
Felült. Aztán nesztelenül az ajtóhoz ment, vállát a félfának támasztotta, és hallgatózni kezdett.
Erikát négy éve ismerte, pontosan azóta, amióta Benedek felesége volt. Ez alatt a négy év alatt az anyósa egyszer sem toppant be úgy, hogy ne panaszkodott volna valamire; nem telefonált anélkül, hogy ne lett volna valamilyen kérése; és egyetlen ajándékot sem adott úgy, hogy később, minden alkalmas pillanatban ne emlékeztette volna őket rá. Erika olyan hitelesen tudott szenvedni, hogy aki nem volt hozzászokva, annak maguktól gyűltek könnyek a szemébe. Nóra azonban már régóta hozzászokott.
– Anyu, kérlek, nyugodj meg – suttogta Benedek odakint. Harminchárom éves férfi volt, mégis olyan hangon beszélt, mint egy kisfiú, akit épp leszidnak egy rossz jegy miatt. – Itt vagyok, hallod? Minden rendben lesz.
– Hogy lenne rendben?! – Erika hangjából ítélve sírt. Vagy legalábbis nagyon igyekezett úgy hangzani. – Én itt lassan belepusztulok, te meg ott éled a saját kis életedet! Én nem zavarok benneteket, én hallgatok, de az anyád akkor is az anyád! Egy anyád van, Benedek! Csak egy!
Nóra lehunyta a szemét. Egyedül. Persze. Egyedül, amikor az ember hetente háromszor felhívja a fiát, és alkalmanként egy órán át sorolja neki, mennyire rossz az élete. Egyedül, amikor előzetes szólás nélkül megjelenik a házassági évfordulójukon, aztán tíz napig náluk lakik, közben átrendezi Nóra minden holmiját a fürdőszobában, majd kijelenti, hogy „így praktikusabb”. Egyedül és szerencsétlenül.
– Figyelj, szeretnéd, hogy a hétvégén lemenjek hozzád? – próbálkozott Benedek.
– A hétvégén! – Az anyósa úgy kapta fel a szót, mintha vérig sértették volna. – Te semmit sem értesz! Ezt most kell megoldani, Benedek. Most! Nem bírok tovább ebben a lyukban élni. Nekem kell egy lakás ott, a közeletekben. Hogy láthassam a fiamat, hogy ne legyek ennyire magamra hagyva…
– Anya, de hát az rengeteg pénz…
– Miféle pénz? A saját anyádat is forintban méred?
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz