Néha elképzelem, ahogy kint ül a telken, és rám gondol. Talán dühös. Talán hálátlannak tart. Vagy azt hiszi, irigylem tőle a hétvégi házat, a bokrokat, a befőttesüvegeket. Gondoljon, amit akar. Már nem akarok bizonygatni semmit. Az én erkélyemen közben érnek az uborkák, reggelente pedig abból a kis kannából öntözöm őket, amelyet külön ezért vettem, mert könnyű, és nem húzza a vállamat. Ez az én apró ágyásom. És ebben az ágyásban nem ingyen munkaerő vagyok.

Tegnap Katalin ismeretlen számról hívott. Felvettem, mert azt hittem, munkahelyi ügy. Azt mondta:

– Judit, hullik a cseresznyém. Ha vasárnapig nem szedem le, az egészet megeszik a madarak.

Fáradtnak hallatszott a hangja, és most nem éreztem benne színjátékot. A konyhában álltam, cukkinit vágtam a raguba, és a kés megállt a kezemben. Láttam magam előtt őt a fa alatt, vödörrel, létrával. Aztán elképzeltem azt is, ahogy szombaton megint elindulok hozzá, felmászom a létrára, szedem az ágakról a gyümölcsöt, ő pedig az árnyékban ülve megjegyzi, hogy idén apró a cseresznye, mert hideg volt a tavasz. Erre csak ennyit mondtam:

– Katalin, nem megyek.

Sóhajtott egyet.

– Akkor ülj csak otthon.

– Köszönöm, pontosan ezt fogom tenni – válaszoltam.

Aztán letettem.

A cukkinit utána könnyedén feldaraboltam. A ragu finom lett. Vacsorára megettem, majd kimentem az erkélyre. Az uborkák egyetlen nap alatt is nőttek valamennyit, a kacsok már rátekeredtek a zsinórra. Megigazítottam egy bepöndörödött levelet, és közben arra gondoltam, hogy a barátságunk valószínűleg nem azon a napon ért véget, amikor nemet mondtam. Sokkal korábban megszűnt már, akkor, amikor az egyikünk dolgozott, a másik pedig pihent. Ha pedig így van, talán nem is barátság volt az egész. Inkább valami más.

Ti mit tettetek volna a helyemben: tovább jártatok volna, csak hogy megmaradjon a kapcsolat, vagy megálltatok volna, ahogy én? És miért?