Télen Katalin felhívott, hogy menjek át hozzájuk szilveszteri összejövetelre. Visszautasítottam. Azt mondtam, elfáradtam, és most egyedül szeretnék lenni. Meglepődött, de nem erősködött. Aztán márciusban újra csörgött a telefonom.

– Judit, rendbe kellene tenni az üvegházat.

Azt feleltem, nekem is bőven akad dolgom. Nem értette.

– Miféle dolgod? Szombaton úgyis ráérsz.

Mondtam, hogy valóban nincs programom, de ezt a napot otthon akarom tölteni. Erre felnevetett, és csak ennyit vetett oda:

– Hát te aztán igazi otthonülő lettél.

Azzal letette.

Májusban ismét jelentkezett.

– Judit, hová tűntél? Nélküled félkarú óriás vagyok. El kellene ültetni a krumplit, egyedül nem bírom.

Ott álltam a telefonnal a kezemben, és közben az ablakpárkányon sorakozó paprikapalántáimat néztem. Legszívesebben keményen visszaszóltam volna, de lenyeltem. Csak halkan ennyit mondtam:

– Katalin, én már nem megyek.

Elhallgatott. Aztán bizonytalanul megkérdezte:

– Megbántódtál valamin?

Azt válaszoltam, nem, egyszerűen elfáradtam. Ezt sem hitte el.

– Mitől fáradtál volna el? Hiszen egész télen pihentél.

Nem kezdtem magyarázkodni. Annyit mondtam, hogy nekem is van saját életem és saját dolgom, majd bontottam a vonalat.

Egy hét múlva Gábor hívott. Ő ritkán telefonált, akkor is többnyire valamilyen ügy miatt. Azt mondta, Katalin ideges, nem érti, mi történt. Megkérdeztem tőle:

– Gábor, te mit gondolsz erről?

Egy darabig hallgatott, aztán kibökte:

– Azt mondja, pont a legnagyobb szezonban hagytad magára.

Majdnem felnevettem a kagylóba.

– Miféle szezonban? – kérdeztem.

– Hát a kerti munkák idején. Egyedül nem győzi, tudod, fáj a háta, nehéz neki.

Erre csak annyit kérdeztem:

– És az én hátam szerinted sosem fáj?

Nem tudott mit felelni. Végül azt mondta, nem akar belefolyni a mi dolgainkba, és elköszönt.

Nem bántam meg. Egyetlen napig sem. Igaz, esténként néha eszembe jut Katalin, de már nem haraggal, inkább valami csendes értetlenséggel. Hogy lehet éveken át nem észrevenni, hogy mindent én cipelek? Nem buta asszony, olvas, rejtvényt fejt, másokkal sosem enged meg magának ilyesmit. Velem azért tehette meg, mert én hagytam. Először kellemetlen volt nemet mondani. Később úgy tűnt, ez már megszokás. Aztán egyszer csak ráébredtem, hogy úgy járok hozzá, mintha másodállásba mennék, és vasárnap estére elviselhetetlenné vált a hétvégi ház, a veteményes, az üvegek, a sorozatok, még a cseresznyefa alatti fonott fotel is.

Most ötvenöt vagyok.

És végre elültettem a saját uborkáimat az erkélyen. Nem nagy dolog: mindössze hat tő, ládákban, egyszerű virágföldben, amit a kertészeti boltban vettem. Én locsolom őket, én kötözöm fel a szárukat, és közben senki nem ül mellettem könyvvel a kezében, hogy közölje, milyen ügyesen csinálom. A lépcsőházi szomszédom, Erzsébet néni meglátta a ládákat, és megkérdezte, minek nekem ez a sok bajlódás. Azt feleltem: magamért. Nem igazán értette, de azért megdicsérte.

Katalin ezen a nyáron még kétszer keresett. Júniusban azt tudakolta, nem gondoltam-e meg magam. Mondtam, hogy nem. Júliusban üzenetet küldött: „Egyedül gyomláltam ki mindent. Elviselhetetlenül fáj a hátam. Tényleg nem szégyelled magad?” Többször is elolvastam. Nem, nem szégyellem. Szomorú vagyok miatta, de szégyent nem érzek. Akkor sem tudnám elmagyarázni neki, ha egyszer rákérdezne. Csakhogy ő nem fog rákérdezni. Neki nem az kell, hogy tisztázzuk, mi történt köztünk, hanem az, hogy megérkezzem, és szó nélkül felvegyem az ásót.