Vasárnap reggel aztán Katalin hívott. Nem kerteltem, megmondtam neki, hogy most tényleg nem tudok menni, teljesen kimerültem. Ő nagyot sóhajtott, majd olyan hangon felelte:

– Jól van, akkor valahogy megoldom egyedül. Pedig nem vagyok valami jól, de hát mit lehet tenni.

És én természetesen elindultam. Mert nála az, hogy rosszul érzi magát, úgy hangzott, mint valami végleges ítélet. Amikor megérkeztem, a kanapén feküdt egy könyvvel a kezében. Fáradtnak látszott, ez igaz, csakhogy az asztalon már ott várt egy cetli is: „A paradicsomokat reggel nyolc előtt kell meglocsolni.” Csakhogy akkor már este volt. Fogtam a slagot, és mentem a kertbe.

Mostanában, valahányszor leteszem a telefont egy újabb hívása után, nemcsak a paradicsomok jutnak eszembe. Eszembe kerül a tavaly július vége is, amikor fekete ribizlit szedtünk nála. Álltam a rekkenő hőségben, szúnyogok felhőjében, a nyakamba akasztott műanyag vödörrel, és Katalin szomszédasszonyával, egy számomra teljesen idegen nővel együtt kopasztottuk a bokrokat. Katalin eközben bent ült a házban, mert állítása szerint nagyon fülledt volt odakint. Egy óra múlva kijött a fényképezőgéppel, és lefotózott minket a bokrok előtt.

– Emlékbe lesz – nevetett.

Akkor értettem meg, hogy büszke arra a képre. Nem rám. Hanem arra, milyen ügyesen megszervezte, hogy mások dolgozzanak helyette.

Katalin férje, Gábor, aki egyébként értelmes, szűkszavú ember, egyszer minden rossz szándék nélkül megjegyezte:

– Jó, hogy te vagy. Katalin melletted legalább utoléri magát a házban meg a kertben.

Akkor nem szóltam semmit. Később sokáig töprengtem, miért esett ez olyan rosszul. Végül rájöttem: azért, mert olyan hangsúllyal mondta, ahogy egy hasznos háztartási eszközről beszél az ember. Mint egy kapálógépről, amit hétvégére kölcsön lehet kérni.

Az utolsó csepp augusztus végén jött el. Pénteken, munka után mentem át hozzá, hogy segítsek a télire való befőzésben. Katalin könnyű nyári ruhában fogadott, frissen mosott hajjal és hibátlan manikűrrel. A konyhában három láda uborka, egy zsák paprika és húsz befőttesüveg sorakozott. A küszöbön megölelt, és azt mondta:

– El sem tudod képzelni, mennyire elfáradtam ezen a héten. Gyorsan dobjuk össze az egészet, aztán este csinálok neked egy salátát.

Átöltöztem, és odaálltam a tűzhely mellé. Katalin leült egy sámlira a laptopjával, és bekapcsolt egy sorozatot. Néha felállt, odalépett mellém, belenézett a fazékba, majd megjegyezte:

– Jaj, de finom illata van! Csak az ecetet el ne felejtsd, tavaly az összes üvegem felrobbant.

Aztán visszaült a filmje elé. Este tízre mostam el az utolsó üveget. A salátát végül én készítettem el magamnak: gyorsan felvágtam pár zöldséget, miközben ő már egy fotelban aludt, pléddel betakarva. Csendben ettem meg a konyhában, aztán lefeküdtem.

Azon a vasárnapon hajnal hatkor indultam haza, amikor Katalin még aludt. Hagytam neki egy üzenetet, hogy sürgősen behívtak a munkahelyemre. Természetesen senki sem hívott, egyszerűen csak nem bírtam tovább ott maradni.

Már a hangját sem bírtam elviselni. Hazafelé végigsírtam az utat. Nem is annyira a sértettség miatt, inkább azért, mert dühös voltam magamra. Ötvennégy éves voltam, húsz éve emberekkel dolgoztam, tudtam nemet mondani beosztottaknak, mestereknek, rokonoknak, mégis évekig képtelen voltam kimondani ezt az egyszerű mondatot: „Nem fogok tovább helyetted dolgozni.”