„Judit, mi lesz veled, jössz vagy sem?” telefonon sürgette Katalin, aki órák óta serénykedett a kertben
Barátság inkább terhes, kihasználó és kimerítő.
Szombat reggel, pontban nyolckor csörrent meg a telefonom. Katalin volt az. Már az első szavaiból kihallottam, hogy legalább egy órája kint serénykedik a kertben, és én csak most jutottam eszébe.
– Judit, mi lesz veled, jössz vagy sem? A málnával sehogy sem boldogulok, az uborka meg túlnőtt. Ha holnapig rajta marad, dobhatom ki az egészet.
Hallgattam, nem feleltem rögtön. Eszembe jutott az előző alkalom: péntek este mentem ki hozzá a hétvégi házba, vasárnap pedig úgy indultam haza, mintha kifacsartak volna. A lábamat feltörte a cipő, és még napokig sajgott munka közben.
Egy járási távközlési központban dolgozom gondnokféleként, anyagbeszerzéssel, raktárral, javításokkal. Nem hangzik izgalmasan, de több mint húsz év alatt megtanultam azonnal felismerni, amikor valaki valójában azt mondja: „csináld meg helyettem”. A munkahelyen ezt elegánsan feladatátadásnak nevezik. Barátságban más neve van, csak én sokáig nem akartam kimondani. Inkább azt hittem, túlérzékeny vagyok.
Először nagyjából nyolc éve mentem ki Katalinhoz a kertbe. Akkoriban kezdtünk újra közeledni egymáshoz egy hosszú hallgatás után. Vittem süteményt, meg egy üveg limonádét, és azt képzeltem, kiülünk a verandára, beszélgetünk, bepótoljuk az elvesztegetett éveket. Ő viszont munkásruhában jött elém, a kezembe nyomott egy pár régi kesztyűt, és közölte, hogy a gyomlálásnál nincs jobb kikapcsolódás. Nevettem rajta, mert akkor még tréfának vettem, aztán megfogtam a kapát. Estére három ágyással végeztünk, Katalin pedig olyan elismerően dicsért, mintha hőstettet hajtottam volna végre.
– Na, ez aztán tempó! Egyedül hétfőig is kínlódtam volna vele.
Akkor büszkeségfélét éreztem. Kár volt.
Később ezek a látogatások szinte menetrendszerűvé váltak. Májusban ásni és ültetni kellett. Júniusban gyomlálni, kötözni, igazítani. Júliusban ribizlit szedni és befőttet eltenni. Augusztusban jött az uborka, a cukkini, a cékla. Szeptemberben krumplit kellett felszedni, hagymát válogatni. Reggel kilencre érkeztem, tízkor már térdeltem az ágyások között, délután kettőre pedig úgy zúgott a derekam, mintha ólmot öntöttek volna bele. Katalin ilyenkor többnyire a cseresznyefa alatti fonott székben ült, krimit olvasott, és néha odaszólt:
– Judit, pihenj egy kicsit, mert teljesen tönkreteszed magad.
Én pedig valóban tartottam egy kis szünetet: tíz percet, egy bögre vízzel. Aztán mentem vissza a sorok közé.
Nem mondhatom, hogy ő soha semmit nem csinált. Mindig akadt számára valami könnyebb feladat: magokat válogatni, lesöpörni az ösvényt, vizet hozni, megetetni a macskát. Csakhogy mindeközben jutott ideje lefeküdni a függőágyba, telefonon csevegni a nővérével, és kétszer is teázni. Én meg közben a tarack fehér drótra emlékeztető gyökereit rángattam ki a földből, és arra gondoltam, hogy másnap dolgoznom kell, miközben már most alig tudok kiegyenesedni.
Egyszer, körülbelül három éve, végre nemet mondtam, és nem mentem. Valódi okom volt rá: leltározás zajlott a munkahelyemen, szombaton csak délután négykor szabadultam, és addigra alig álltam a lábamon.
Koppints a Tovább gombra a folytatáshoz