Tamás nem válaszolt azonnal. Hosszú ideig csak állt, mintha keresné a szavakat, aztán végül némán bólintott.

Két nappal később Lilla apja közjegyző előtt aláírta a szükséges papírokat, és még aznap elutalta a pénzt. Tamás elvitte az egész összeget az anyjának. Erika kétszer is átszámolta a bankjegyeket, majd elégedetten hátradőlt: úgy érezte, sikerült térdre kényszerítenie a menyét.

Este Lilla az előszobában várta meg a férjét.

— Tamás, ülj le. Nem lesz hosszú.

— Lilla, hát vége van az egésznek — próbált mosolyt erőltetni magára.

— Igen. Véget ért. Kétszer árultál el. Először akkor, amikor úgy döntöttél, hogy odaajándékozod a testvérednek az otthonunk egy részét. Másodszor pedig akkor, amikor kérdés nélkül idehoztad az anyádat. A második rosszabb volt.

— Nem tudtam mást kitalálni!

— Dehogynem. Lett volna megoldás. Abból a nagyobb lakásból Nóra kapta a legnagyobb részt, ő vehetett volna fel kölcsönt, és visszaadhatott volna valamennyit. Mi fizettünk volna havonta kétszázezer forintot, két év alatt lezártuk volna az egészet. Csakhogy ez neked sem felelt meg, Nórának sem, anyádnak sem. Levente közben Petra terhességével zsarolt mindenkit, és valahogy mégis én lettem a hibás.

— Most miért kell ezt újra…

— Azért, mert ez a lakás most már kizárólag az enyém. Száz százalékban. Apám ajándékozta nekem. Neked semmi közöd hozzá. És döntöttem: te nem laksz itt tovább.

Tamás elsápadt, és úgy ugrott fel, mintha megütötték volna.

— Ezt nem teheted! Mi házasok vagyunk!

— Én itt nem látok családot — felelte Lilla halkan. — Csak magamat látom, meg egy férfit, aki mindig keres valakit, akire ráterhelheti a súlyt, nehogy neki kelljen tartania. Nekem ilyen társra nincs szükségem. Hittem benned. Kerestem a kiutat. Három megoldást is felajánlottam. Te pedig mindig azt választottad, ami neked a legkényelmesebb volt — még akkor is, ha közben rajtam tapostál át.

— Beszéljük meg még egyszer!

Lilla ekkor adott neki egy pofont. Gyorsan, minden előjel nélkül. Tamás hátralépett, és abban a pillanatban megértette: ez már nem fenyegetés.

Szótlanul pakolta össze a holmiját. Néha a válla fölött visszanézett rá, mintha arra várna, hogy Lilla majd megenyhül, és azt mondja: maradj. De nem mondta. Három táska megtelt, aztán becsukódott mögötte az ajtó.

Másnapután Erika telefonált, derűsen, mintha még mindig ő rendelkezne mindennel.

— Lilla, Leventével beugranánk hozzátok. Csak látogatóba.

— Hozzánk? — Lilla keserűen elmosolyodott. — Erika, olyan már nincs, hogy „hozzánk”. Tamás nem él itt. Kitettem.

— Micsoda?! Hogyhogy kitetted? Miért?!

— Nem fogom magyarázni. Idegenek vagyunk egymásnak. Minden jót.

Letette.

Erika lassan Levente felé fordult. A fia ragyogott az örömtől: aznap reggel írta alá a garzon adásvételijét, remek üzletnek tartotta, és egy tortásdobozt szorongatott a kezében. Erika nézte őt, és közben a fejében egy idegennek tűnő szó visszhangzott: semmirekellő. Petra várandós volt, a nagyobbik fia elköltözött otthonról, Nórával összevesztek, a menye pedig egyetlen napig sem tűrte tovább az egészet. A gondolatot, hogy a családi pénzt igazságtalanul osztotta szét, nem tudta többé elhessegetni. Beismerni azonban képtelen lett volna. Így hát gyorsan talált bűnöst: Lillát. Meg Lilla családját. Meg az apját, aki előteremtette a pénzt.

Tamás egy bérelt lakásban ült, és a válásról szóló értesítést bámulta a telefonján. Hiszen ő csak békét akart. Mindenkit védeni próbált. Egy kényelmes gondolat azonnal felvillant benne: Lilla tervezte ki az egészet, rávette az apját, aztán egyszerűen kidobta őt.

Lilla letette a készüléket, és nem sajnált senkit. Tudta, hogy Tamás még aznap jóváhagyja a válást — nem szerelemből, hanem sértett büszkeségből. Vagyis jól döntött.

A telefon halkan jelzett.

„A házasság felbontása megerősítve.”