Másnap megjelent Levente Petrával. A lány csendes volt, törékeny és sápadt, akár a legelső vékony jégréteg a pocsolyán.

— Tamás, Lilla, gondolkodtam — kezdte Levente feltűnően vidáman. — Nem akarom tönkretenni a bátyámat. Nem kell a részetek.

— Ez eddig biztató — bólintott Lilla. — Várom a mondat második felét, ott szokott jönni az érdekesség.

— Petrával ideköltözünk hozzátok! Csak átmenetileg! Adtok nekünk egy szobát, ti pedig…

Tamás félrenyelte a levegőt. Lilla felállt, egészen közel lépett a sógorához, és olyan határozott fityiszt mutatott neki, amilyet csak emberi kéz képes összehozni.

— Látod? Ez a válasz. Felnőtt férfi vagy. Van anyád, van neki saját négyzetmétere, menj oda. Ez itt nem a felelőtlenség kollégiuma.

— Lilla, most komolyan… — Levente arca bíborszínűre váltott.

— Teljesen komolyan. Ezért a lakásért az én szüleim odaadták mindazt, amit éveken át összekuporgattak. Amíg én itt élek, ebben a lakásban én is döntök. Családot akarsz? Akkor teremts neki fedelet, ne máséból kunyerálj.

Petra felpattant. Megremegett a szája széle, aztán kirohant a lépcsőházba. Levente utána vetette magát, még a kabátját is ott felejtette.

— Készülj — mondta halkan Tamás. — Most fog kitörni a háború.

Lilla azonban nem várta meg a hadüzenetet. Összepakolt egy táskát, és elment a szüleihez.

Másnap este tért vissza. Tamás a kanapén ült, szürkén, összeroskadva, mintha valami belső tartóoszlopot kiszedtek volna belőle.

— Már nem kér — mondta rekedten. — Feltételt szab. Vagy átadom a részemet, vagy eladjuk a lakást. Ha nem, akkor az egyszobás lakását Leventének és Petrának adja.

— Adja csak. Az az övé.

— Lilla, nem érted — emelte rá Tamás az üres tekintetét. — Ha nekik adja, akkor hozzánk költözik. Régen háromszobása volt, eladta. A pénz nagy részét Nórának adta, hogy vehessenek kétszobást, magának meg vett egy egyszobást. Nincs hová mennie.

— És te mit mondtál erre?

— Azt, hogy beengedem.

Lilla megdermedt a szoba közepén.

— Mondd még egyszer.

— Beengedem. Nem tehetem utcára a saját anyámat.

— Engem megkérdeztél?

— Lilla, ezen nincs mit kérdezni! — Tamás végül felemelte a hangját. — Az anyámról van szó!

— Ez pedig — mutatott körbe Lilla a falakon — félig az apám lakása. Húsz éven át kelt hajnalban, hogy nekem legyen egy biztos helyem. Te pedig egyetlen szó nélkül osztogatod olyan emberek között, akik engem csak költségtételnek néznek.

— Én csak azt akarom, hogy mindenki kibéküljön!

— Nem. Te azt akarod, hogy téged senki se szidjon. A kettő nem ugyanaz.

Aznap éjjel Lilla a másik szobában aludt. Két nappal később viszont úgy érkezett vissza a szüleitől, hogy már kész döntés volt a kezében.

— Apám ad pénzt. Kivásárolja a részedet.

A teljes összeget. Pont annyit, amennyit annak idején anyád adott.

— Te megőrültél? — Tamás felpattant a székről. — Ez az én lakásom is!

— És hol itt a gond? — Lilla hangjában nem volt düh, csak fáradt, hideg nyugalom. — Anyád pénzt akar? Megkapja. Az utolsó forintig. Marad a saját kis garzonjában, nem kell sehová költöznie. Levente felvesz egy hitelt, és végre belekóstol abba, milyen felnőttként élni. Mindenki jól jár. Vagy talán nem is a pénz kell nektek, hanem az, hogy engem megalázzatok?